– Vagyis szerinted a család nem jelent semmit – mondta Erzsébet. A hangja olyan csendes lett, olyan puha, hogy ez sokkal nyugtalanítóbb volt, mintha kiabálni kezdett volna.
– A család nem arról szól, hogy mások adósságát rám terhelik.
Erzsébet a fiára fordította a tekintetét. Hosszan nézte. Abban a pillantásban benne volt minden: a régi beidegződés, az évek alatt tökéletesre csiszolt nyomásgyakorlás, az a néma utasítás, amelyhez Gábor láthatóan hozzászokott. Lilla szinte a bőrén érezte, hogy a férje mindjárt pontosan azt fogja kimondani, amit az anyja elvár tőle.
Nem is tévedett.
– Önző vagy – szólalt meg Gábor. Nem düh csengett a hangjában, inkább sértettség. Olyan gyerekes, tehetetlen sértettség. – Anya mindig rendes volt velünk, te meg így viselkedsz.
Lilla arrébb tolta a mappát az asztal szélére, mintha még a közelsége is kellemetlen volna.
– Nem fogom aláírni a papírokat. Ha vacsorázni akartok, üljetek le, főzök tésztát. Ha nem, akkor jó éjszakát.
Erzsébet szó nélkül felvette a mappát. Gondosan visszacsúsztatta a táskájába, olyan lassan és kimérten, mintha minden mozdulatot külön elraktározna magában.
– Erről még beszélni fogunk – jegyezte meg az ajtóból.
Ez nem fenyegetésnek hangzott. Inkább ígéretnek.
Miután elmentek, Lilla vizet tett fel a tűzhelyre, és elővette a tésztát. A keze nem remegett. Mégis, valahol mélyen, azon a belső helyen, ahol máskor csend szokott lenni, valami lassan, feltartóztathatatlanul elmozdult.
Nem azonnal értette meg, mi történik. Csak akkor, amikor már a fazék mellett állt, és figyelte, ahogy a víz forrni kezd.
Gábor nagyjából fél óra múlva tért vissza; elkísérte az anyját az autóig. Belépett, levette a cipőjét, aztán szó nélkül elment a konyha mellett a hálószobába.
Lilla megterített. Szólt neki. Gábor kijött, leült, és némán evett.
Ebben a csöndben – ebben a hétköznapi, megszokott, már-már otthonos hallgatásban – Lillában hirtelen összeállt valami, amire korábban nem engedte magát ránézni.
Fogalma sem volt, hová jár Gábor szombatonként.
Minden szombaton dél körül elment, és este nyolcig nem volt otthon. „Dolgom van” – mondta mindig. Lilla pedig bólintott. Mert így egyszerűbb volt.
Azon a szombaton nem feküdt le aludni, mielőtt Gábor hazaért volna.
Még magának sem tudta pontosan megmagyarázni, miért éppen most lett fontos. Hiszen ezek a szombatok régóta léteztek. Egy éve, kettő, három. Úgy szokott hozzájuk, ahogy az ember hozzászokik a rosszul záródó ablakon beszivárgó huzathoz: tud róla, érzi is, mégsem vesz róla tudomást.
Most azonban észrevette.
Gábor fél tizenkettőkor indult el. Világosszürke kabátot vett fel, újat; Lilla korábban még nem látta rajta. Fújt magára valamiből, de az üveg nem a közös fürdőszobai polcon állt, hanem a saját éjjeliszekrényében. Lilla az ágyon feküdt egy könyvvel a kezében, és úgy tett, mintha olvasna.
– Elmegyek, van pár dolgom – mondta Gábor az ajtóból.
– Rendben – felelte Lilla.
Az ajtó becsukódott mögötte.
Lilla letette a könyvet, és a plafont bámulta.
Nem maradt otthon, hogy a saját gondolataival kínozza magát; ez egyébként sem vallott rá. Felöltözött, felkapta a táskáját, és bement a belvárosba. Csak úgy. Sétálni, inni egy kávét, emberek között lenni.
A város a maga szombati ritmusában élt. A Váci utcán kisebb vásár volt: kézművesek árultak kerámiákat, gyertyákat, vászonholmikat. Lilla vett egy apró, kék bögrét, egyszerűen azért, mert megtetszett neki. A sarkon betért egy kávézóba, rendelt egy kapucsínót meg egy szelet répatortát, és az ablak mellé ült.
A szomszéd asztalnál egy fiatal anya próbálta meggyőzni a kétéves forma gyerekét, hogy vegye fel a sapkáját. A gyerek tiltakozott, ahogy a torkán kifért. Az anyja nevetett. Lilla nézte őket, és arra gondolt, hogy három évvel korábban Gáborral ők is beszéltek gyerekekről. Akkor a férje csak annyit mondott: „Ráérünk.” Aztán később már szóba sem hozta.
A telefon megrezzent. Üzenet érkezett Erzsébettől.
„Lillácska, remélem, átgondoltad a dolgot. Gábor nagyon kiborult. A családért néha tudni kell engedni.”
Lilla kijelzővel lefelé fordította a telefont, és megitta a kávé maradékát.
Öt óra körül ért haza. Gábor valamivel nyolc után jött meg; az arca kipirult a hidegtől, és túlságosan élénknek tűnt ahhoz képest, hogy állítólag egész nap ügyeket intézett.
– Minden rendben? – kérdezte, miközben bement a konyhába.
– Igen. Bent voltam a belvárosban.
– Aha. – Kinyitotta a hűtőt, kivett egy palack vizet. – Van valami vacsora?
Lilla végigmérte. Az új kabátot. A rajta érződő, kissé idegen illatot. Hasonlított a megszokott parfümjére, de mégsem ugyanaz volt.
– Van – mondta. – Zöldséges rizst csináltam.
Vacsora közben Gábor a telefonját nézegette; a készüléket a tányérja mellé tette. Máskor Lilla fel sem figyelt volna erre. Most azonban észrevette, hogy a férje a képernyőt mindig egy kicsit oldalra fordítja.
Semmi konkrét. Csak apróságok. Csupán részletek. Olyan dolgok, amelyek korábban háttérzajjá olvadtak, most viszont hirtelen élesen kirajzolódtak.
Erzsébet legközelebb kedden telefonált. Ezúttal Lilla munkahelyi számát hívta, éppen akkor, amikor Lilla a negyedéves jelentést rendezte, és szinte automatikusan vette fel a kagylót.
– Lillácska, gondolkodtam – kezdte Erzsébet lágy, majdnem kedves hangon. – Mi lenne, ha találkoznánk, és nyugodtan megbeszélnénk? Gábor nélkül. Csak mi ketten, nőként. Tudunk mi normálisan beszélni egymással.
Lilla egy pillanatig hallgatott.
– Rendben. Csütörtökön hat után.
Ő maga sem értette egészen, miért egyezett bele. Talán látni akarta, mit mond Erzsébet akkor, ha Gábor nincs mellette.
Csütörtökön végül sor került a találkozóra.