– Mi ez az egész? – Lilla két ujja közé csippentette a papírokat, mintha valami undorító dolgot kellene megfognia. – Gábor, te ezt komolyan gondolod?
A férje az ablak mellett állt. A nadrágzsebébe mélyesztette a kezét, és az udvart bámulta.
– Semmi különös. Csak néhány irat. Aláírod, és kész.
– „Csak néhány irat.” – Lilla lassan, tagoltan ismételte meg a szavait. – Gábor, ebben az áll, hogy én is felelősséget vállalok anyád jelzáloghiteléért. Huszonnégymillió forintról beszélünk. Szerinted ez semmi különös?
Gábor végre felé fordult. Az arca ugyanolyan volt, mint máskor: kissé álmos, kissé ingerült. Mindig így nézett, ha valaki magyarázatot kért tőle.
– A feleségem vagy. Ami az ő gondja, az a mi gondunk is.
– Nem. Ami az ő gondja, az az ő gondja.
Lilla letette a lapokat az asztalra. Egyetlen sort sem írt alá.
Három éve éltek ebben a lakásban. Kétszobás otthon volt a kilencediken; a konyhaablakból a szomszéd ház tetejére és egy keskeny darab égre lehetett látni. A tapétát Lilla választotta, világosszürkét, minta nélkül. A polcokat is ő szerelte fel. Még azt a fehér bögrét is ő vette, amelynek megrepedt a füle, és amelyet azóta sem tudott kidobni, mert valamiért sajnálta.
Gábor a mindennapi teendőkből alig vette ki a részét. Egy építőipari cégnél dolgozott, este nyolc körül ért haza, megvacsorázott, a telefonját görgette, aztán lefeküdt. Lilla egy kisebb magánklinikán volt könyvelő; korábban kelt, később ért haza, és közben valahogy mégis ő fizette be a közüzemi számlákat, ő kérte az időpontot az állatorvoshoz a macskának, és ő tartotta észben azt is, mikor van az anyósa születésnapja.
Az anyósát Erzsébetnek hívták. Különös asszony volt.
Lilla soha nem tudta eldönteni, Erzsébet szándékosan csinálja-e, vagy egyszerűen ilyen a természete. Elég volt belépnie egy szobába, és máris betöltötte az egész teret. Nem hangoskodott, nem csapkodott. Épp ellenkezőleg: halkan beszélt, mosolygott. Mégis minden alkalommal összeszorult valami Lilla bordái alatt, ott, ahol a rossz előérzet szokott fészket rakni.
– Lillácska, te olyan okos asszony vagy – mondogatta Erzsébet, miközben úgy telepedett le a kanapéjukra, mintha mindig is az övé lett volna. – Az én Gáborkám melletted valósággal kivirult.
Gáborkám ilyenkor mellette ült, és bólogatott. Harmincnégy éves férfi létére úgy bólogatott, mint egy elsős kisfiú a szülői értekezleten.
A papírok egy szerdai napon kerültek elő.
Lilla este hét körül ért haza. Levette a kabátját, aztán a konyhában rögtön meglátta a mosatlan serpenyőt és az asztalon hagyott, félig kibontott kekszes csomagot. Gábor nyilván hazaugrott ebédidőben. Feltette a vízforralót, kinyitotta a laptopját, hogy gyorsan ránézzen a munkahelyi leveleire, amikor az előszobában becsapódott az ajtó.
Gábor nem egyedül jött. Mögötte ott lépett be Erzsébet is, bézs ballonkabátban, nagy táskával, és olyan arckifejezéssel, mint akinek minden pontosan a tervei szerint alakul.
– Ó, Lillácska! – derült fel az anyósa, mintha csak véletlenül ugrott volna be. – Csak egy percre jöttünk, néhány apró papírt kellene aláírni.
Lilla Gáborra nézett. A férfi már a hűtő felé tartott.
– Miféle papírokat?
– Ugyan, semmiség – vetette oda Gábor anélkül, hogy hátrafordult volna. – Anya, add ide az iratokat.
Erzsébet előhúzott a táskájából egy gondosan rendezett, bordó mappát, amelyet kis szalagok fogtak össze. Letette Lilla laptopja mellé az asztalra.
– Nagyon egyszerű az egész. A bank egy második kezest kér a jelzáloghitelemhez. Gáborkám már beleegyezett, már csak a te aláírásod hiányzik.
– Várjunk csak. – Lilla magához húzta a mappát. – Előbb elolvasom.
– Hát persze, drágám, olvasd csak – mosolygott Erzsébet. A mosolya melegnek tűnt, majdnem anyáskodónak. – Teljesen szokványos szöveg.
Lilla olvasni kezdett. Lassan haladt, oldalról oldalra.
Gábor közben már teát töltött magának, előszedte a hűtőből az előző napi csirke maradékát, és olyan nyugalommal ült le az asztalhoz, mint aki csak arra vár, hogy a felesége letudjon egy jelentéktelen formaságot.
Csakhogy az iratokban nyoma sem volt jelentéktelen formaságnak.
Teljes körű kezesség. Egyetemleges felelősség. Huszonnégymillió-nyolcszázezer forint. Amennyiben az elsődleges adós nem teljesít, a bank jogosult a kezesek vagyonából behajtani a tartozást, beleértve a házasság alatt közösen szerzett vagyontárgyakat is.
Lilla végigolvasta az utolsó oldalt is. Aztán összecsukta a mappát.
– Ezt nem írom alá.
Erzsébet reagált először. A mosoly nem tűnt el az arcáról, csak megváltozott. Hűvösebb lett. Élesebb.
– Lillácska, azt hiszem, nem egészen értetted meg.
– Mindent megértettem – felelte Lilla egyenletes hangon. – Azt szeretnék, hogy kezességet vállaljak egy olyan hitelért, amelyet nem én vettem fel, és nem is Gábor. Ha elmarad a törlesztés, a bank akár a mi lakásunkra is ráteheti a kezét. Nem fogom aláírni.
Gábor letette a bögréjét az asztalra.
– Ez anya lakása. Azért veszi fel a hitelt, hogy kivásárolja belőle a nővérét. Családi ügy. Ezt tényleg nem fogod fel?
– Felfogom. De ez az ő hitele, nem az enyém.
– A feleségem vagy! – Gábor hangja megemelkedett, és megjelent benne az a sértett, hitetlen él, amelyet Lilla már többször hallott korábban: egy olyan ember döbbenete, akinek életében először mondanak nemet. – Akkor a családi ügyek is a te ügyeid!
– Gábor – nézett rá Lilla nyugodtan. – Az anyád vette fel a hitelt. Fizesse is ő.
Erzsébet lassan felállt.
– Szóval így állunk – mondta, és a hangja halkká, szinte negédessé vált.