Csak közben Anna észrevétlenül beleszokott abba, hogy tulajdonképpen már nincs is köztük valódi beszélgetés.
Vacsora közben aztán letette a villáját, és megszólalt:
– Gábor, beszélnünk kell.
A férfi ránézett. Az arcán ott volt az a régóta ismert, enyhe bosszúság, mintha Anna már megint valami fölösleges dologgal terhelné.
– Már megint miről?
– Rólunk. És arról, hová jársz szombatonként.
Egy pillanatra csend lett. Rövid volt, mégis túl éles ahhoz, hogy ne lehessen észrevenni.
– Mondtam már. Dolgom van.
– Miféle dolgod? – Anna hangja nyugodt maradt. – Ma ott voltam. Láttam, hogy ajtót nyitottak neked.
Gábor letette az evőeszközt. Sokáig nem szólt semmit. Amikor végre megszólalt, a hangjában nem volt bűntudat, nem volt zavar, még csak félelem sem. Ugyanaz a fáradt ingerültség csengett benne, mint mindig.
– És most mit akarsz ezzel?
Anna felállt, egymásra pakolta a tányérokat.
– Válni akarok.
Erzsébet másnap tudta meg. Ő telefonált. A hangja már egyáltalán nem az volt, amelyik korábban bergamottos teával és puha szavakkal próbálta körbefonni Annát.
– Felfogod te egyáltalán, mit művelsz? A szeszélyeid miatt megy tönkre egy család!
– Erzsébet asszony – felelte Anna halkan –, ezt a családot nem én tettem tönkre.
– Gábor fiatal férfi, szüksége van törődésre, megértésre! Te mindig olyan hideg voltál. Folyton a papírjaid, a munkád, a számolgatásaid!
– Lehet – mondta Anna. Nem akart vitatkozni. – De ez már nem az én gondom.
– A lakást nem fogod megkapni! – Erzsébet hangja megkeményedett, szinte visított. – Erről majd én gondoskodom! Gábor ügyvédet fogad!
– Tegye – válaszolta Anna nyugodtan. – Nekem is van jogászom.
Aztán bontotta a vonalat.
A válás négy hónapig húzódott.
Gábor eleinte fölényeskedett. Azt hangoztatta, hogy a lakást a házasság alatt vették, ezért a fele őt illeti. Az ügyvédje harsány volt, magabiztos, és minden mondatával nyomást próbált gyakorolni. Péter viszont egészen más módszerrel dolgozott: csendesen, pontosan, lépésről lépésre. Elővette a bankszámlakivonatokat, a mellékállások szerződéseit, az utalások igazolásait, a megtakarításokról szóló dokumentumokat. A bíróság előtt világossá vált, hogy az induló befizetés és a félretett pénz döntő része Annától származott. Gábor végül pénzbeli térítést kapott a rá eső rész után. A lakás Annánál maradt.
Erzsébet az egyik tárgyalásra személyesen is elment. Úgy ült a teremben, mintha egy előadásra váltott volna jegyet, amelynek a végét már jó előre ismeri. Csakhogy a befejezés nem úgy alakult, ahogyan várta. Amikor a bíró kihirdette a határozatot, Erzsébet összeszorította a száját, felállt, és anélkül távozott, hogy Annára akár egyetlen pillantást vetett volna.
A saját hitelét végül nem tudta elintézni. A bank megfelelő jövedelmű kezes nélkül elutasította. Kiderült az is, hogy Gábor sem lelkesedik különösebben azért, hogy a saját kiadásain felül még havi százhatvannyolcezer forintot fizessen. Hiszen ott volt neki az a másik lakás az üvegfalú lakóparkban. Meg az a nő a pohárral a kezében.
Hogy mindez később hogyan üt vissza rájuk, Anna nem tudta. Őszintén szólva már nem is tartozott rá.
Azon a napon, amikor összeszedte az utolsó holmijait, és átadta Gábornak a szobája kulcsát – a férfi átmenetileg még ott maradt, amíg vissza nem költözött az anyjához –, Gábor hirtelen megszólalt:
– Akkor egyszerűen beszélhettél volna velem. Normálisan. Ember módjára.
Anna behúzta a táskája cipzárját.
– Próbáltam. Te pedig azt felelted: „aha” meg „semmi különös”.
Gábor nem válaszolt.
Anna kilépett az ajtón.
Az új lakás kisebb volt. A harmadik emeleten volt, az ablaka egy csendes belső udvarra nézett, ahol egy nagy nyárfa állt. Anna felvitte a dobozokat, kirakta a könyveit, és a konyhai polcra feltette azt a kék bögrét is, amelyet azon a bizonyos szombaton vett a vásárban. Akkor, amikor minden elkezdődött.
Este kávét főzött, kitárta az ablakot, és hallgatta, ahogy odalent gyerekek nevetnek az udvaron.
Nem volt több „aha”. Nem volt több „semmi különös”. Nem voltak átkötött bordó mappák, idegen tartozások, mások terhei.
Csak csend volt.
Az övé.
Tiszta, becsületes, valódi csend.
És a kezében egy bögre meleg kávé.
Egyelőre ennyi bőven elég volt.
Eltelt egy év.
Anna a Folyó utcán sétált, ugyanazon az utcán, ahol Péter irodája is működött. Most azonban nem hozzá tartott. Csak ment, különösebb cél nélkül. Az útvonal, amelyet korábban kötelességből járt, lassan, szinte észrevétlenül a kedvencévé vált.
Abban az évben korán érkezett a tavasz. Az udvari nyárfa már kibontotta az első ragacsos, világoszöld leveleit. Anna minden reggel észrevette őket az ablakból, miközben a kávéját itta.
A telefonja rezegni kezdett. Ismeretlen szám.
Felvette, és azonnal felismerte a hangot. Erzsébet volt az. Halkabban beszélt, mint régen, és nyoma sem volt benne a megszokott erőszakosságnak.
– Annácska… Gondolom, meglep, hogy hívlak.
– Egy kicsit – felelte Anna őszintén.
Rövid hallgatás következett.
– A bank bíróságra vitte az ügyet. Gábor miatt. Nem fizette tovább az autóhitelét, a hitelkártyáját sem… Csak arra gondoltam, tudnod kell.
– Miért kellene tudnom?
Erzsébet elhallgatott. Aztán egészen halkan, majdnem színtelen hangon mondta:
– Nem tudom. Talán csak azt akartam mondani, hogy igazad volt. Akkor. A papírokkal kapcsolatban.
Anna megállt egy virágüzlet kirakata előtt. Odabent sárga tulipánok álltak nagy csokrokba rendezve.
– Erzsébet asszony – szólalt meg végül, harag nélkül –, örülök, hogy az én életem rendben van. Magának is azt kívánom, hogy sikerüljön rendbe hoznia a sajátját.
Zsebre tette a telefont, és belépett a virágboltba.
Öt tulipánt kért. Sárgákat, élénkeket, mintha apró napokat csomagoltak volna papírba.
Aztán kilépett az utcára, taxit hívott, és hazament.
Otthon a macskája várta, a reggel kikészített eledel a tálban, és a kék bögre a polcon.
Semmi fölösleges.
És ez már több volt, mint elég.