Anna munkahelyétől nem messze ültek be egy kisebb kávézóba. Erzsébet már előbb megérkezett: az egyik sarokasztalnál várta, előtte bergamottos tea gőzölgött, ő maga pedig olyan nyugalommal ült ott, mint aki pontosan tudja, melyik bábut hová fogja lépni.
Először semmiségekről beszéltek. Az időjárásról, meg arról, hogy a városban megnyílt egy új bevásárlóközpont. Ez az udvarias kerülgetés legfeljebb öt percig tartott. Aztán Erzsébet letette a csészéjét az alátétre, és minden bevezetés nélkül rátért a lényegre.
– Annácska, te értelmes nő vagy, ezért nem fogok mellébeszélni. A bank kezes nélkül nem adja meg a hitelt. Nekem az év végéig ki kell vásárolnom azt a lakást, különben a nővérem eladja idegeneknek. Gábor segítene. Te viszont nem. Ez nem szép dolog.
– Erzsébet – felelte Anna higgadtan. – Értem, hogy nehéz helyzetben van. De huszonnégy millió forint nem olyan összeg, ami alá én minden biztosíték nélkül odaírom a nevemet. Dolgozik most valahol?
Egy rövid, alig észrevehető csend következett.
– Nyugdíjas vagyok. De van bevételem, kiadok egy szobát.
– Egy szobát – ismételte Anna, és aprót bólintott. – És mennyi lenne a havi törlesztő?
Erzsébet a csészéje után nyúlt, de nem ivott bele azonnal.
– Százhatvannyolcezer forint.
– Egyetlen kiadott szoba bevételéből.
– Gábor majd besegít – mondta az anyósa, és a hangja érezhetően keményebbé vált. – Mégiscsak a fiam.
– Akkor Gábor legyen a kezes. Én ebből kimaradok.
Erzsébet hosszasan nézte. Nem dühösen, inkább fürkészve, mintha most látná először igazán. Anna nem kapta el a tekintetét.
– Nem tartasz attól, hogy Gábor ezt rossz néven veszi? – kérdezte végül az asszony. – Hogy emiatt megreped valami köztetek?
Anna felemelte a saját csészéjét, de csak az ujjai között forgatta.
– Ha attól reped meg, hogy nem vállalok magamra egy idegen hitelt, akkor az a valami már korábban sem volt ép.
Erzsébet ajkán lassú, szinte észrevétlen mosoly suhant át. Anna abban a pillanatban valami különöset látott benne. Nem haragot. Inkább egy pillanatnyi, azonnal elrejtett elismerést.
– Nem olyan vagy, amilyennek gondoltalak – mondta az anyósa.
Nem lehetett eldönteni, dicséretnek szánta-e, vagy figyelmeztetésnek.
Udvariasan váltak el. Anna a metró felé indult, de a gondolatai már nem Erzsébet körül jártak. Gáborra gondolt. Az új kabátra. Az éjjeliszekrény fiókjában talált parfümös üvegre. Arra, hogy a következő szombaton talán nem fog otthon heverni egy könyvvel a kezében, és nem tesz úgy, mintha minden rendben lenne.
Mert úgy tűnt, rendben már jó ideje nem volt semmi.
Csak eddig nem akart odanézni.
A következő szombaton Anna nem maradt a lakásban.
Húsz perccel Gábor előtt lépett ki az ajtón. Azt mondta, leugrik a gyógyszertárba. A férje még csak fel sem pillantott a telefonjából, mindössze bólintott egyet.
Anna lifttel lement, átment az udvaron, aztán megállt a ház sarkánál, a garázsok mellett, ahol egy régi, háttámla nélküli pad állt. Várt.
Gábor 11:47-kor jelent meg. Gyorsan ment, magabiztosan, úgy, ahogy azok szoktak, akik pontosan tudják, hová tartanak. Beszállt az autóba. Anna megjegyezte az irányt, majd taxit hívott.
Nem akart leskelődni. Már maga a gondolat is megalázónak tűnt. De tudni akarta az igazat. Nem kitalálni, nem találgatni, csak tudni.
A taxi a város túlsó felén lévő üzleti-negyedbe vitte. Gábor egy új építésű lakópark előtt parkolt le: üvegfelületek, kamerás kaputelefonok, portaszolgálat. Anna a szomszéd utcában szállt ki, és onnan látta, ahogy a férje belép az egyik lépcsőházba.
Egyedül.
Illetve mégsem egészen egyedül, mert az ajtót belülről nyitották ki neki.
Anna csak egy alakot látott. Egy nőt. Fiatal volt, otthoni ruhában állt ott, pohárral a kezében.
Anna nem sírt. Akkor még nem.
Bement a legközelebbi kávézóba, kért egy pohár vizet, leült az ablak mellé, és nagyjából húsz percig csak bámulta az utcát. Aztán elővette a telefonját, és felhívta Pétert, egy régi ismerős ügyvédet, akivel valaha ugyanannál a cégnél dolgoztak. Péter családjoggal foglalkozott.
– Péter, szükségem lenne egy tanácsadásra. Sürgősen.
– Mikor lenne jó?
– Ma, ha megoldható.
Péter a Duna utcai kis irodájában fogadta. Figyelmesen végighallgatta, egyszer sem vágott közbe. Anna elmondott mindent: az iratokat, az anyósa hitelét, a szombati eltűnéseket, a portaszolgálatos lakóparkot. Amikor befejezte, Péter bólintott, és felnyitotta a laptopját.
– A lakás kinek a nevén van?
– Kettőnkén. Közös tulajdon, házasság alatt vettük.
– Van rajta jelzálog?
– Nincs. Félretett pénzből fizettük ki. Én három évig gyűjtöttem rá, közben két helyen dolgoztam.
Péter felnézett.
– Két helyen?
– Gábor akkor munkahelyet váltott, eleinte kevesebbet keresett. Én esténként pluszmunkát vállaltam, kisvállalkozóknak vezettem könyvelést.
– Ezt tudod igazolni?
– Megvannak a szerződések. A bankszámlakivonatok is.
– Rendben – mondta Péter. – Akkor a következőt kell átgondolnunk.
Majdnem egy órán át beszéltek. Anna figyelt, jegyzetelt, visszakérdezett. Mire kilépett az irodából, odakint már sötétedett, kigyulladtak az utcai lámpák, és a város valahogy másnak tűnt. Nem jobbnak, nem rosszabbnak. Egyszerűen csak idegenebbnek.
Gábor fél kilenc körül ért haza. Anna a konyhában ült a laptop előtt. Dolgozott, vagy legalábbis úgy tett.
– Hol voltál? – kérdezte a férfi, miközben elhaladt mellette.
– Kávézóban. Aztán elintéztem pár dolgot.
– Aha.
Gábor bement a fürdőszobába.
Anna lehajtotta a laptop fedelét, és arra gondolt, hogy valójában így beszélnek ők egymással. „Aha.” „Semmi különös.” „Dolgom volt.” Három éve ezekből az odavetett félmondatokból állt az életük.