Ez sokkal ijesztőbb volt, mintha kiabált volna.
– Tehát neked a család csak üres szólam – tette hozzá Erzsébet.
– A család nem azt jelenti, hogy mások adósságát is nekem kell cipelnem.
Az anyósa ekkor a fiára fordította a tekintetét. Hosszan nézte. Abban a pillantásban annyi régről ismert, éveken át begyakorolt jelentés sűrűsödött össze, hogy Anna szinte a bőrén érezte: Gábor most már nem a saját szavait fogja mondani, hanem az anyjáét.
Pontosan így történt.
– Önző vagy – szólalt meg Gábor. Nem düh csengett a hangjában, inkább sértettség. Olyan gyerekes, megbántott hang volt ez. – Anya mindig rendes volt velünk, te meg így viselkedsz vele.
Anna eltolta maga elől a mappát, egészen az asztal széléig.
– Nem írok alá semmit. Ha vacsorázni akartok, üljetek le, főzök tésztát. Ha nem, akkor jó éjszakát.
Erzsébet szó nélkül magához vette a dossziét. Lassan betette a táskájába, olyan arccal, mintha minden mozdulatot, minden másodpercet külön elraktározna magában.
– Erről még beszélni fogunk – mondta az ajtóból.
Nem fenyegetésnek hangzott. Inkább ígéretnek.
Miután elmentek, Anna vizet engedett egy lábasba, feltette a tűzhelyre, és elővette a tésztát. A keze nem remegett. Odabent azonban, valahol mélyen, azon a helyen, ahol máskor csend szokott lenni, valami lassan és megállíthatatlanul elmozdult.
Ezt nem rögtön értette meg. Csak akkor, amikor már a gáz mellett állt, és a forrni készülő vizet nézte.
Gábor fél óra múlva tért vissza; lekísérte az anyját az autóhoz. Belépett, levette a cipőjét, aztán szó nélkül elment a konyha mellett, egyenesen a hálószobába.
Anna megterített. Szólt neki. Gábor kijött, leült, és némán evett.
Ebben a megszokott, hétköznapi, már-már otthonos csendben Anna egyszer csak rájött valamire, amire korábban egyszerűen nem engedte magát gondolni.
Fogalma sem volt róla, hová jár Gábor szombatonként.
Minden szombaton elment dél körül, és csak este nyolc tájban került haza. „Dolgom van” – ennyit mondott. Anna pedig bólintott. Így volt kényelmesebb.
A következő szombaton Anna nem feküdt le, amíg a férje haza nem ért.
Maga sem tudta volna megmagyarázni, miért éppen most kezdte zavarni. Hiszen ezek a szombatok régóta léteztek. Egy éve, két éve, talán három is. Úgy szokott hozzájuk, ahogy az ember megszokja a rosszul záródó ablakon beszökő huzatot: tudja, hogy ott van, érzi is, mégsem figyel rá igazán.
Most viszont észrevette.
Gábor fél tizenkettőkor indult el. Világosszürke kabátot vett fel, újat; Anna korábban sosem látta rajta. Fújt magára valamit egy üvegből, amely nem a közös fürdőszobai polcon állt, hanem a saját éjjeliszekrényében lapult. Anna az ágyon feküdt egy könyvvel a kezében, és úgy tett, mintha olvasna.
– Elmegyek, dolgom van – szólt Gábor az ajtóból.
– Rendben – felelte Anna.
Az ajtó becsukódott.
Anna letette a könyvet, és a plafont bámulta.
Nem akart otthon ülni és saját magát őrületbe kergetni; ez egyébként sem illett hozzá. Felöltözött, magához vette a táskáját, és bement a belvárosba. Csak úgy. Sétálni, meginni egy kávét, emberek között lenni.
A város élte a maga szombati életét. A Váci utcán kisebb kézműves vásár volt: helyi árusok kerámiákat, gyertyákat és lenvászon holmikat kínáltak. Anna vett egy apró, kék bögrét, minden különösebb ok nélkül, egyszerűen azért, mert megtetszett neki. A sarkon betért egy kávézóba, rendelt egy kapucsínót meg egy szelet répatortát, aztán leült az ablak mellé.
A szomszéd asztalnál egy fiatal anya próbált egyezségre jutni a kétéves gyerekével, aki határozottan nem akart sapkát húzni. A kicsi teli torokból üvöltött, az anyja pedig nevetett. Anna nézte őket, és arra gondolt, hogy három évvel ezelőtt Gáborral még ők is beszélgettek gyerekekről. Akkor a férje azt mondta: „Ráérünk.” Később aztán már egyáltalán nem hozta szóba.
A telefonja megrezzent. Erzsébettől érkezett üzenet.
„Annácska, remélem, átgondoltad. Gáborka nagyon kiborult. A családért néha engedni kell.”
Anna kijelzővel lefelé fordította a telefont, és megitta a kávéját.
Öt óra körül ment haza. Gábor valamivel nyolc után érkezett meg; az arca kipirult a hidegtől, és túl élénknek tűnt ahhoz képest, hogy állítólag egész nap „ügyeket intézett”.
– Hogy vagy? – kérdezte, miközben bement a konyhába.
– Jól. Bent voltam a városban.
– Aha. – Kinyitotta a hűtőt, kivett egy üveg vizet. – Van valami vacsora?
Anna őt figyelte. Az új kabátot. A halványan idegen illatot, amely hasonlított ugyan Gábor megszokott parfümjére, de mégsem az volt.
– Van – mondta. – Rizst csináltam zöldségekkel.
Vacsora közben Gábor a telefonját nézegette, a készülék ott feküdt a tányérja mellett. Máskor Anna erre ügyet sem vetett volna. Most azonban feltűnt neki, hogy a képernyőt folyton kissé elfordítja.
Semmi kézzelfogható. Csak apróságok. Csupán részletek, amelyek korábban beleolvadtak a háttérbe, most viszont egyszerre élesen kirajzolódtak.
Az anyósa kedden jelentkezett újra. Ezúttal a munkahelyi telefonon hívta; Anna épp a negyedéves jelentést bogarászta, és szinte automatikusan vette fel.
– Annácska, gondolkodtam – kezdte Erzsébet lágy, majdnem kedves hangon. – Mi lenne, ha találkoznánk, és nyugodtan megbeszélnénk? Gábor nélkül. Csak mi ketten, nőként. Meg tudjuk ezt értelmesen beszélni, igaz?
Anna egy másodpercig hallgatott.
– Jó. Csütörtökön hat után.
Ő maga sem egészen értette, miért egyezett bele. Talán látni akarta, mit mond majd az anyósa akkor, ha Gábor nincs mellette.
Csütörtök este találkoztak.