Gábor a karosszékben gubbasztott, üres tekintettel meredve a bekapcsolt tévére, mintha egyetlen szót sem fogna fel abból, ami a képernyőn zajlott. Eszter közben némán összeszedte az asztalról a tányérokat, és mindent megtett, hogy ne kelljen a férjére pillantania.
Végül Gábor törte meg a csendet.
— Muszáj volt ezt anyám előtt csinálnod?
Eszter letette a kezében lévő poharat.
— És neki muszáj volt beleszólnia abba, hogyan élünk?
— Eszter, értem én, hogy ki vagy merülve — kezdte Gábor fojtott hangon. — De ezt akkor sem így kellett volna…
— Mit nem kellett volna? Kimondani, ami igaz? Gábor, én már nem bírom tovább. Hónapról hónapra ugyanaz megy. Egyszer anyádnak kell pénz, aztán a húgodnak, aztán megint valaki másnak.
Gábor felállt, és közelebb ment hozzá.
— Ez nem lesz mindig így. Csak átmeneti. Találok majd normális állást, rendes fizetéssel…
Eszter keserűen nézett rá.
— Mikor, Gábor? Mikor jön el az a híres „rendes állás”? És ha meglesz, meddig tart? Négy hétig? Két hónapig?
A férfi arcán sértett döbbenet futott át.
— Te már egyáltalán nem bízol bennem?
Eszter lassan leereszkedett az egyik székre. Úgy érezte, minden ereje elhagyja.
— Elfáradtam. Belefáradtam abba, hogy higgyek. Belefáradtam abba, hogy várjak. És abba is, hogy mindent egyedül vigyek a hátamon.
Azon az éjszakán Eszternek nem jött álom a szemére. A sötétben feküdt, a mennyezetet bámulta, és azon gondolkodott, hová jutott az élete. Harminckét éves volt. Ebből hetet házasságban töltött. És mi vár rá ezután? Még hét év robotolás kettőjük helyett? Vagy inkább három ember helyett, ha beleszámolja Gábor családjának véget nem érő „kölcsöneit” is?
Reggelre megszületett benne az elhatározás. A reggelinél nyugodt, de kemény hangon szólt a férjéhez:
— Gábor, beszélnünk kell. Komolyan.
A férfi gyanakodva emelte rá a szemét.
— Miről?
— A pénzről. A rokonaidról. És rólunk.
Eszter elővette azt a lapot, amelyre előző este gondosan felírta Gábor családjának minden egyes „tartozását”.
— Nézd meg. Az elmúlt két évben az édesanyád százhúszezer forintot kért el tőlünk. Krisztina száznyolcvanezret. Ez együtt háromszázezer forint. Háromszázezer, Gábor. Tudod te, mekkora pénz ez?
Gábor a papír fölé hajolt. Ahogy olvasta a sorokat, egyre komorabb lett az arca.
— Ezeket honnan szedted?
— Felírtam. Mindent. Egyetlen forint sem tűnt el nyomtalanul. És azt is tudod, mennyit kaptunk vissza belőle? Semennyit.
— Eszter, a családban előfordul, hogy valaki bajba kerül…
— Mindenki kerülhet bajba! — vágott közbe Eszter. — De miért nekem kell megoldanom az ő gondjaikat? Az én szüleim akkor is háromszor meggondolják, felhívjanak-e, ha tényleg segítségre szorulnak. A te családod meg úgy nyúl a pénzünkhöz, mintha az automatikusan járna nekik.
Gábor nem válaszolt. Eszter pedig már nem akart visszakozni.
— Döntöttem. Mostantól egyetlen fillér sem megy a rokonaidnak. Ha még egyszer a megkérdezésem nélkül kiveszel pénzt a közös kasszából, beadom a válókeresetet.
Gábor arca hirtelen kifakult.
— Te… ezt most komolyan mondod?
— Soha semmit nem mondtam még ennyire komolyan. Szeretlek, Gábor. De nem leszek tovább a családod fejőstehene.
A férfi úgy pattant fel az asztaltól, mintha megégették volna.
— Ez most valami ultimátum?
— Hívhatod annak, aminek akarod. A lényeg ugyanaz: ebből elég volt.
Gábor szó nélkül kiviharzott a konyhából, majd akkora erővel csapta be maga mögött a bejárati ajtót, hogy beleremegtek az ablakok. Eszter mozdulatlanul ült tovább, és az üvegen túl nézte, ahogy az eső lassan rákezd.
Körülbelül egy óra múlva Krisztina hívta. Eszter nem vette fel. Nem sokkal később Mária neve jelent meg a kijelzőn. A telefont akkor is hagyta csörögni. Este Gábor tért vissza. Dühösen, imbolygó léptekkel, alkoholszagot árasztva.
— Na, elégedett vagy? — mordult rá már az ajtóból. — Anyám kórházba került, a húgom meg teljesen kikészült!
— Ez az ő dolguk — mondta Eszter higgadtan.
— Te egyszerűen önző vagy!
— Lehet — felelte a nő. — De legalább olyan önző, aki maga dönt a saját pénzéről.
Gábor erre fenyegetően közelebb lépett hozzá.