— Gábor, meddig várjátok még el tőlem, hogy ezt szó nélkül nyeljem le?!
— Eszter, próbálj meg lehiggadni. Krisztina a családunk része.
— A családotok? — Eszter hangja megremegett az indulattól. — És én akkor mi vagyok? Én robotolok két munkahelyen, én rakok félre minden megspórolható forintot, a húgod pedig közben megteheti, hogy alig dolgozik, és újra meg újra hozzánk nyúl pénzért?
— Krisztina igenis dolgozik! — vágta rá Gábor, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna.
— Mégis hol? Az a néhány órás eladói munka? Gábor, a húgod fiatal, egészséges nő, van keze-lába. Menjen el rendesen dolgozni, és tartsa el magát!
A férfi arca megkeményedett.
— Te ezt nem értheted. Krisztinának gyerekei vannak.
— Magyarországon rengeteg embernek van gyereke! Ettől még nem tartatják el magukat másokkal.
Eszterben ekkor hirtelen összeállt az egész elmúlt év. Eszébe jutott az előző hónap, amikor Gábor „csak átmenetileg” adott Krisztinának tizenötezer forintot. Azelőtt Máriának ment tízezer, szintén kölcsönnek nevezve. A nő fejben sorra vette az alkalmakat, és a számok egyre nyomasztóbban gyűltek: Gábor rokonai egyetlen év alatt több mint kétszázezer forintot vittek el tőlük. Vissza pedig egyetlen fillér sem érkezett.
Másnap, pontosan úgy, ahogy Gábor előre mondta, megjelent Mária. Az anyósa feltűnően jó formában volt ahhoz képest, hogy állítólag a vérnyomásával kínlódott. Az arca kipirult, elegáns új ruha volt rajta, a haja pedig olyan frissen volt beszárítva, mintha épp a fodrásztól jött volna.
— Eszterkém, te aztán nagyon lefogytál — mondta rögtön belépés után. — Egyáltalán nem vigyázol magadra.
Eszter nem válaszolt. Csendben tette az asztalra a tányérokat és a csészéket. Mária kényelmesen elhelyezkedett, aztán belefogott a már jól ismert sirámaiba.
— Jaj, manapság borzasztó nehéz megélni. Minden drágul, a nyugdíj meg szinte semmire sem elég. Már azon gondolkodom, hogy keresek valami apróbb munkát.
Gábor azonnal közbevágott:
— Anya, ugyan már! A te korodban dolgozni? Majd mi segítünk, ne aggódj.
Eszter olyan erővel tette le a teáskannát az asztalra, hogy mindketten felkapták a fejüket.
— Pontosan miből segítünk, Gábor? — kérdezte dermesztően nyugodt hangon. — Nekünk is alig elég, ami van.
— Eszter! — mordult rá a férje felháborodva.
— Mi az, hogy Eszter? — fordult felé. — Mária, ne vegye rossz néven, de mi is hónapról hónapra élünk. Két helyen dolgozom azért, hogy legalább valamennyit félre tudjunk tenni.
Az anyósa szorosan összepréselte a száját.
— Régen a nők még tudták, hogy tisztelni kell a férjüket. A család állt az első helyen.
— Régen a férfiak el is tartották a családjukat — felelte Eszter élesen. — Nem pedig a feleségük hátán éltek.
Gábor fülig vörösödött.
— Te most mégis mit engedsz meg magadnak?
— Semmi mást, csak kimondom azt, amit eddig mindenki elhallgatott. Egy év alatt három munkahelyet hagytál ott, Gábor. Mindegyiket a saját döntésedből.
— Ez hazugság! — próbált tiltakozni.
— Igazad van, elnézést — vágta rá keserűen Eszter. — A legutóbbinál nem te mondtál fel. Onnan azért küldtek el, mert be sem jártál rendesen.
Mária a mellkasához kapta a kezét.
— Gáborkám, miket beszél ez rólad?
— Anya, Eszter csak felfújja az egészet…
— Felfújom? — Eszter odalépett a szekrényhez, és előhúzta a számlákkal teli mappát. — Tessék, itt vannak az elmúlt hat hónap befizetései. Mind az én kártyámról ment. És itt a közös számla kivonata is. Gábor egy teljes év alatt negyvenezer forintot tett bele. Negyvenezret. Egy év alatt.
Mária némán meredt a papírokra, majd lassan a menyére emelte a tekintetét.
— De Gábor biztosan sokat segít otthon…
Eszterből száraz, fájdalmas nevetés tört ki.
— Segít? Mária, mondja meg őszintén: mikor főzött utoljára a fia vacsorát? Mikor mosott ki? Mikor takarított fel úgy, hogy nem kellett rá külön megkérni?
Az este végére, miután Mária elment, súlyos, fojtogató csend ereszkedett a lakásra.