— Most komolyan engem nézel bolondnak? Két munkahelyen hajtom magam, aztán még nekem kell eltartanom a te semmirekellő rokonaidat is! — szakadt ki belőlem a kiáltás.
Eszter kimerülten zuhant le a nappali kanapéjára, és ujjai körkörösen nyomkodták lüktető halántékát. Mögötte állt egy újabb végtelen nap: nyolc óra az irodában, aztán még négy óra könyvelés egy ismerős vállalkozásánál. Három éve zajlott már ugyanez. A lakásra sűrű csend telepedett, csak a konyhából hallatszott át a hűtő egyhangú zúgása.
A bejárati ajtó nagyot csattant: Gábor hazaért. Eszter még csak fel sem nézett. Csukott szemmel ült tovább, mintha a fejfájást ki tudná masszírozni magából. A férje egyenesen a konyhába ment, és hamarosan tányérok, evőeszközök csörgése törte meg a némaságot.
— Eszter, kérsz vacsorát? — szólt ki Gábor.
— Nem vagyok éhes — válaszolta halkan, anélkül hogy kinyitotta volna a szemét.
Hét éve voltak férj és feleség. Hét év: az elején álmokkal, nagy tervekkel, egymásnak tett szép ígéretekkel. Aztán lassan minden átfordult állandó vitákba, félrenyelésekbe, kimondatlan sérelmekbe. Eszternek eszébe jutott az esküvőjük napja. Akkor még mindketten hittek valamiben. Gábor azt mondta, mellette mindig biztonságban lesz, számíthat rá, ő majd megóvja mindentől. De hová lettek ezek a fogadkozások?
A lakást Eszter a nagymamájától kapta örökségül, még jóval a házasság előtt. Két szoba, kellemes környék, az ablakból a park fáira lehetett látni. Ez az otthon volt az egyetlen valódi kapaszkodója, ezért úgy vigyázott rá, mint valami utolsó menedékre.
A biztosítónál ugyan biztos állása volt, de a fizetés messze nem volt elég mindenre. Éppen ezért vállalta el esténként a pluszmunkát is.
Gábor egy tányér tésztával a kezében lépett be a nappaliba.
— Ma is ilyen sokáig dolgoztál? — kérdezte, és leült vele szemben a fotelbe.
— Szerinted van választásom? Tudod, hogy a felújításra gyűjtünk. És egyszer talán jó lenne rendesen elutazni pihenni, nem mindig csak anyád hétvégi házába menni.
Gábor arca azonnal megfeszült, amint az anyja szóba került. Mária külön fejezet volt az életükben. Az anyósa sűrűn megjelent náluk, és minden alkalommal hosszasan panaszkodott: hol a betegségeire, hol arra, hogy milyen kevés pénzből kell kijönnie. A látogatások vége pedig mindig ugyanaz lett: Gábor pénzt nyomott az anyja kezébe.
— Ha már itt tartunk, anya holnap beugrik — jegyezte meg Gábor, mintha csak az időjárásról beszélne.
Eszter erre felkapta a fejét.
— Már megint? Hiszen két hete is itt volt!
— Mit csináljak? Megint rakoncátlankodik a vérnyomása, orvoshoz akar menni.
— Orvost a saját városában is találhatna — dörmögte Eszter.
Gábor ingerülten letette a tányért az asztalra.
— Eszter, az anyámról beszélsz! Tényleg olyan lehetetlen tőled egy kis együttérzést kérni?
Együttérzést… Eszter keserűen elmosolyodott. Az együttérzéssel sosem volt gond, csak közben minden teher az ő vállára került. Gábor hét év alatt öt munkahelyet fogyasztott el. Egyszer a főnöke volt elviselhetetlen, máskor a kollégák, aztán a kevés fizetés, vagy éppen az, hogy nem becsülik meg. Most egy autószalonban dolgozott értékesítőként, de már onnan is egyre gyakrabban tért haza panaszkodva.
Ekkor megszólalt Gábor telefonja. Rápillantott a kijelzőre, majd szó nélkül kiment az előszobába. Eszternek ennyi is elég volt: Krisztina hívta, a férje húga. Ő is külön történet volt. Harminckét évesen két gyereket nevelt, két külön apától, örökös adósságokkal, kölcsönökkel, elmaradt befizetésekkel. A megoldás pedig minden alkalommal ugyanaz: felhívni a bátyját.
Gábor pár perc múlva visszajött. Az arcán az a bűntudatos, óvatos kifejezés ült, amelyet Eszter már túl jól ismert. Nem is kellett kérdeznie, mégis megtette.
— Mennyi kell neki? — kérdezte fáradtan.
— Eszter, ne így kezdd… Krisztina tényleg bajban van. Kezdődik az iskola, a gyerekeknek rengeteg minden kell, az exe pedig megint késik a tartásdíjjal.
— Gábor, mennyi?
— Húszezer. De esküszik, hogy egy hónapon belül visszaadja.
Eszter hirtelen felugrott a kanapéról. A dühtől reszketni kezdett a keze.
— Egy hónap múlva? Úgy, mint legutóbb? És azelőtt?