— Komolyan azt gondolod, hogy nélküled semmire sem mennék? — sziszegte. — Azt képzeled, te vagy itt az egyetlen nélkülözhetetlen ember?
Eszter nem hátrált meg. Nyugodtan állta a férje tekintetét.
— Derítsd ki — mondta halkan. — Csak egy apróságra emlékeztetlek: ez a lakás az én nevemen van.
Az ezt követő napok némaságban és fagyos feszültségben teltek. Gábor tüntetően kerülte a beszélgetést, esténként a nappali kanapéján aludt, mintha ezzel büntetné a feleségét. Mária és Krisztina naponta többször is telefonáltak, de Eszter egyszer sem vette fel.
Péntek este, amikor hazaért, már az előszobában megérezte, hogy nincs egyedül. A konyhában Mária és Krisztina ültek, Gábor pedig az ablak mellett álldogált, összeszorított szájjal.
— Nahát, milyen megható családi tanácskozás — jegyezte meg Eszter, miközben letette a táskáját. — Szokásotok lett engedély nélkül gyűléseket tartani az otthonomban?
Mária erőltetett nyugalommal szólalt meg:
— Eszter, azért jöttünk, hogy végre normálisan beszéljünk.
— Tessék. Beszéljetek.
Krisztina azonnal felcsattant:
— Szétvered a családot! És mindezt pár forint miatt!
Eszter keserűen felnevetett.
— Pár forint? Krisztina, két év alatt majdnem kétszázezer forint tűnt el miattad a közös kasszánkból. Pontosabban az én keresetemből. Neked ez „pár forint”?
— Vissza fogom adni! — vágta rá Krisztina.
— Rendben. Mikor? Mondj egy napot, egy hónapot, bármit.
A nő elbizonytalanodott, a tekintete ide-oda rebbent.
— Hát… amikor majd lehetőségem lesz rá.
— Vagyis soha — zárta le Eszter. — Harminckét éves vagy, Krisztina. Ideje lenne munkát keresned.
— Nekem gyerekeim vannak!
— És ezzel mit akarsz mondani? Rengeteg nő nevel gyereket, mégis dolgozik. Te viszont kényelmesen rátelepedtél a bátyádra. Illetve nem is rá, hanem rám.
Mária erre felpattant a székről.
— Hogy engedheted meg magadnak ezt a hangot? Mi Gábor családja vagyunk!
— Én pedig a felesége vagyok — emelte fel a hangját Eszter is. — És mostantól nem fogok felnőtt, egészséges embereket eltartani, csak mert nekik így kényelmesebb.
— Gábor, szólj már hozzá! — fordult könyörgőn és dühösen egyszerre a fiához Mária.
Gábor sokáig nem válaszolt. Csak bámult kifelé az ablakon, mintha ott keresné a megfelelő mondatokat. Végül rekedten megszólalt:
— Anya, Krisztina… menjetek haza. Eszterrel négyszemközt kell beszélnem.
A két nő sértetten, de távozott. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, Gábor leült Eszterrel szemben.
— Talán van igazság abban, amit mondasz — kezdte fáradtan. — De ők az én családom. Nem fordíthatok nekik hátat.
— Ezt senki sem kéri tőled — felelte Eszter. — Csak azt akarom, hogy ne az én pénzemből finanszírozd az ő kényelmüket, panaszaikat és végtelen igényeiket.
— De nekem nincs saját pénzem — mondta Gábor halkan.
— Pontosan erről beszélek. Keress rendes állást, maradj meg benne, kezdj el végre felelősen élni. Ha lesz saját kereseted, abból annyit adsz nekik, amennyit akarsz.
A férfi lehajtotta a fejét.
— Vagyis választanom kell közted és a családom között.
— Nem — rázta meg a fejét Eszter. — A választás nem ez. Vagy felnősz, és valóban férfiként, társként viselkedsz, vagy külön utakon folytatjuk.
Aznap éjjel Eszter sokáig ült az ablak mellett. Nézte a város sötét, alvó házait, a távoli fényeket, és különös ürességet érzett. Nem dühöt, nem fájdalmat, még csak sértettséget sem. Inkább olyan volt, mintha valami, ami régóta tartotta magát benne, csendben végleg lezárult volna.
Reggel Gábor elővett egy sporttáskát, és pakolni kezdett.
— Egy darabig anyámnál maradok — mondta. — Át kell gondolnom mindent.
Eszter csak bólintott. Nem volt már ereje vitázni, magyarázkodni, könyörögni vagy bizonygatni az igazát.
Amikor Gábor kilépett, és az ajtó halkan becsukódott mögötte, Eszter mély levegőt vett. Megkönnyebbülés áradt szét benne. Hónapok óta először. Mintha valaki levett volna a válláról egy ólomsúlyú terhet.
Este a konyhában ült egy bögre tea mellett. A lakás csendes volt. Nem csörgött a telefon, senki nem követelt pénzt, senki nem sírt, nem vádaskodott, nem rendezett jelenetet. Csak a béke maradt.
Eszter tudta, hogy ez még nem a történet vége. Lesznek nehéz beszélgetések, talán válás is. De abban a percben szabadnak érezte magát. Szabadnak mások adósságaitól, gondjaitól és érzelmi zsarolásától.
És egyvalamiben egészen biztos volt: akárhogyan dönt is Gábor, belőle többé senki nem csinál élő pénztárcát. Elég volt. Mostantól a saját életét választja.