– Nem – felelte Krisztina halkan. – Még csak nem is tudtam, hogy léteznek ezek az utalások.
Az ügyvédnő elégedetten koppintott a papírokra.
– Nagyszerű. Ez a hárommillió-kétszázezer forint a közös vagyon ön hozzájárulása nélküli elvonásának minősülhet. Ennek legalább a felét, vagyis egymillió-hatszázezer forintot követelhetünk vissza az ön javára. Erzsébet asszony oldalán ez jogalap nélküli gazdagodásként értelmezhető. Jó esélyekkel indulunk. Emellett beadjuk a vagyonmegosztási keresetet is, és kérni fogjuk, hogy a bíróság térjen el az egyenlő aránytól az ön javára, tekintettel a férje rosszhiszemű magatartására. A gyerekek önnél maradnak, a tartásdíjat pedig megállapíttatjuk. Készüljön fel, Krisztina, nem lesz sétagalopp. De meg fogjuk csinálni. Az ilyen anyósokat én reggelire szoktam ropogtatni.
Krisztina maga elé képzelte Erzsébet arcát abban a pillanatban, amikor majd nem tud egy kiflit sem venni, mert a számláját zárolták a tartozás miatt. Napok óta először halvány mosoly jelent meg az arcán.
– Készen állok – mondta. – Indítsa el.
A válókereset bekerült a bíróságra, a vagyonmegosztási perben pedig a biztosítási intézkedést is befogadták: Erzsébet asszony számláját zárolták. Két nappal később megérkezett hozzá az értesítés, és Krisztina telefonja attól kezdve szinte izzott a hívásoktól. Ő azonban egyiket sem vette fel. Volt ügyvédje, és mindenkinek világosan megüzente: mostantól csak rajta keresztül lehet vele beszélni.
Aztán eljött az este, amikor Gábor és az anyja megjelentek Nóra házánál. Krisztina előre tudta, hogy ez fog történni. Nem logikából, inkább ösztönből. Lement a lépcsőházba, ahol minden hang visszaverődött a falakról. Erzsébet, amint meglátta, látványosan összekulcsolta a kezét, és olyan hangosan kezdett siránkozni, hogy a fél ház meghallotta.
– Krisztikém, kislányom! Vond vissza azt a beadványt! Megbocsátom neked a bundát! Azt is, hogy ellöktél! Csak ne tegyél tönkre minket! Minek neked az a kis pénz?
Az ajtók résnyire nyíltak, kíváncsi arcok bukkantak fel. Gábor mereven állt, mintha kőből faragták volna.
– Fejezd be ezt a cirkuszt – sziszegte. – A gyerekek apa nélkül maradnak a sértett hiúságod miatt. Anya bocsánatot kér, és minden visszaáll a régi kerékvágásba. Gyere haza.
– A régi kerékvágásba semmi nem áll vissza – válaszolta Krisztina tisztán, elég hangosan ahhoz, hogy a szomszédok is hallják. – Egyetlen feltétellel vonom vissza a keresetet. Egy héten belül visszafizettek nekem egymillió-hatszázezer forintot, vagyis az ellopott pénz rám eső részét. Ezenfelül közjegyző előtt aláírtok egy megállapodást, amelyben te, Gábor, vállalod, hogy az autóhitel teljes rendezéséig egyetlen fillért sem utalsz az anyádnak. Ha ez nem történik meg, megyünk tovább a bíróságon.
Erzsébet sírása egy csapásra abbamaradt. A könnyei mintha elpárologtak volna, a tekintete pedig két gyűlölködő, apró gyöngyszemmé keményedett.
– Te aljas kis perszóna – préselte ki a fogai között. – Még te szabsz feltételeket? Gábor, válj el ettől a némbertől! Majd meglátjuk, hogyan fizeti egyedül a hitelt férfi nélkül! Majd meglátjuk, kinek kell két gyerekkel!
– Igen – bólintott Krisztina nyugodtan. – Én is kíváncsian várom.
Gábor arca vörösre váltott, amikor rájött, hogy a megszokott fenyegetések és érzelmi zsarolások többé nem hatnak. Előrángatott a zsebéből egy gyűrött papírt, valami válási nyilatkozat tervezetét, és teátrális mozdulattal ráfirkantotta az aláírását.
– Kész! – ordította. – Te akartad! Holnap beadjuk a válást! De jegyezd meg: a bíróságról egyetlen bőrönddel fogsz kijönni. Eltaposlak!
– Írd csak alá – felelte Krisztina.
Erzsébet tovább sziszegett a fia háta mögött, de már nem kapott a szívéhez. Érezte, hogy a nézőközönség, vagyis a résnyire nyitott ajtók mögül leselkedő szomszédok, ezúttal nem neki hinne.
– A fiam nélkül semmi vagy – vetette oda búcsúzóul.
– Majd kiderül – mondta Krisztina, és becsukta a lépcsőház ajtaját.
Egy hónappal később megtartották a tárgyalást. Erzsébet teljes díszben érkezett: új ruhában, frissen belőtt frizurával, mintha ünnepségre jött volna. Júlia mellé ült, és olyan pillantásokat lövellt Krisztina felé, mintha puszta tekintettel akarná megsemmisíteni. Az anyós biztos volt a győzelmében. Az utolsó percig hitt abban, hogy a bíróság olyan hely, ahol az idősebbeknek mindig igazuk van. Amikor azonban a bíró felolvasta a döntést, az arca fokozatosan megnyúlt.
A házasságot felbontották. A közös vagyont nem fele-fele arányban osztották meg, hanem Krisztina javára eltértek az egyenlőségtől. A bíróság figyelembe vette Gábor rosszhiszemű eljárását, ezért a lakás Krisztinánál maradhatott, Gábor pedig csak minimális kompenzációra tarthatott igényt. Erzsébet számláján fennmaradt a zárolás, egymillió-hatszázezer forint jogalap nélküli gazdagodás visszatérítése miatt. A gyerekek után tartásdíjat is megítéltek.
A tárgyalóteremben kitört a botrány. Erzsébet azt üvöltötte, hogy ez önkény, hogy a bírót lefizették, és Krisztina boszorkány. A teremőrök rászóltak, de nem akart elhallgatni, amíg Gábor végül karon nem ragadta, és szinte kivonszolta a folyosóra.
Gábor a bíróság épülete előtt érte utol Krisztinát. Szánalmas látványt nyújtott: az inge gyűrött volt, a haja zilált, az arcáról eltűnt minden korábbi fölény.
– Tönkretetted az anyámat! – kiabálta. – Felment a vérnyomása, rosszul van! Adj pénzt a fellebbezésre, Kriszti, hát nem vagyunk idegenek! Tartozol nekünk ennyivel!
– Én már semmivel sem tartozom neked – mondta Krisztina, és meg sem állt.
– Szétromboltad a családot!
Erre egy pillanatra mégis visszafordult.
– Nem. A családot az anyád rombolta szét. Te pedig készségesen segítettél neki.
Beszállt a taxiba. Az utastérben légfrissítő illata terjengett, és valami másé is: a szabadságé. Krisztina nem nézett vissza.
Még aznap bement abba a szőrmeszalonba, ahol minden elkezdődött. A kávéval leöntött bunda addigra már megjárta a tisztítót, és újszerűen lógott a fogason, türelmesen várva a gazdáját. A blokkot Krisztina nem adta le. Kifizette a fennmaradó összeget, majd a vállára terítette a nercbundát. Az eladónő mosolyogva megdicsérte, milyen jól áll neki. Krisztina visszamosolygott.
Utána cukrászdába ment a gyerekekkel. Süteményeket rendeltek, ő pedig egy nagy pohár cappuccinót. A telefonja újra és újra rezgett Gábor és Erzsébet hívásaitól, de ő egyszerűen kinyomta, és kért magának még egy desszertet. A szabadságnak azon a napon drága kávé és új nercbunda illata volt.
Egy évvel később, egy nyirkos októberi délutánon Krisztina a bevásárlóközpontban sétált, két fiát kézen fogva. A gyorséttermi résznél csak néhány másodperc után ismerte fel a hármast. Erzsébet egy műanyag asztalnál ült, botjára támaszkodva. Megrogyottnak látszott, meghízott, valahogy petyhüdtté és öreggé vált. A fogai egyébként egyáltalán nem csillogtak hollywoodi módra; úgy tűnt, a zárolt számlán lévő pénz inkább Krisztina tartozásának törlesztésére ment el. Júlia karikás szemmel kortyolgatta az olcsó teát papírpohárból, közben idegesen gyűrögette kopott ruhája szélét. Gábor kissé távolabb állt, elnyűtt kabátban, szürkén és üres tekintettel.
Nem vették észre őt. Krisztina megigazította az ujján az új gyűrűt, amelyet saját magának vett születésnapjára, aztán könnyed mosollyal továbbment. Nem érzett kárörömöt. Csak csendes, mély megkönnyebbülést. A gyerekek vidáman csacsogtak mellette, fagylaltot követelve, ő pedig bólintott nekik, miközben érezte, hogy a szíve nyugodtan és erősen dobog.
Az autó, amelyet a válás után megtartott, a parkolóban várta. Odabent vaníliaillat fogadta. Krisztina beült a volán mögé, egy pillanatra lehunyta a szemét, és eszébe jutott az az este, amikor a kávé végigfolyt az új bundán. Akkor azt hitte, vége az életének.
Most már pontosan tudta: akkor kezdődött el igazán.