A banki felületen, a „rejtett célok” menüpont alatt ott lapult a foglalás. Egy törökországi társas út. Négy főre. Júniusi időponttal. A nevek között pedig ez állt: Gábor, Erzsébet, Júlia és Antal. Antal Júlia fia volt, Gábor unokaöccse. Krisztina és a gyerekek neve sehol sem szerepelt.
A foglaló felét már ki is fizették. Négyszáznegyvennyolcezer forint előleg ment el arról a számláról, amelyhez Krisztinának ugyan volt hozzáférése, de amelynek valódi mozgásairól eddig fogalma sem volt.
Annyira reszketett a keze, hogy alig tudott képernyőképeket készíteni. Elküldte őket saját magának e-mailben, feltöltötte a felhőbe, majd továbbította Nórának is. Ezután előkereste az elmúlt egy év összes tranzakcióját, és azokat is lementette. A hálószoba sötétjében ült, az arcát csak a laptop hideg fénye világította meg, és úgy érezte, darabokra hullik benne minden: a házassága, a bizalma, az egész közös múltjuk. A fájdalom mellé azonban lassan valami más is megérkezett. Furcsa, jeges nyugalom.
Kívülről megcsörrent a zár. Gábor matatott az ajtónál, próbálta kinyitni. Valószínűleg megtalálta a kulcsot az előszobában. Krisztina gyorsan lecsapta a laptop tetejét, és az ágy alá csúsztatta. Az ajtó kitárult. A férje állt a küszöbön, kezében egy pohár borral, arcán azzal a pimaszul békülékeny mosollyal, amelytől most felfordult a gyomra.
– Na, lehiggadtál végre? Anyámat megnyugtattam, Júliát is elküldtem. Gyere, melegítsd meg a vacsorát. Kibékülünk.
Felé nyújtotta a poharat. Krisztina felnézett rá. A tekintetében nem volt sem harag, sem könny, sem szerelem. Csak üresség és elhatározás. Gábor mosolya egy pillanatra megakadt.
– Mi van veled? Történt valami?
– Semmi – felelte Krisztina egyenletes hangon. – Minden rendben. Adj öt percet, megmosom az arcom, és megyek.
Gábor vállat vont, majd kiment. Krisztina a fürdőszobába sietett, magára zárta az ajtót, és leült a kád szélére. Öklendezett. A félelem és az undor belülről tépte, de végül hideg vízzel megmosta az arcát, belenézett a tükörbe, és hangtalanul, csak az ajkaival formálta a szavakat:
– Meg fogod csinálni. Többé nem vagy rongybaba.
Amikor visszatért a konyhába, a vacsora már gőzölgött a tűzhelyen. Erzsébet és Júlia minden zavar nélkül ültek az asztalnál. Nem mentek el. Erzsébet teát ivott, mellé azt a süteményt majszolta, amelyet Krisztina a gyerekeknek vett. Júlia villával turkált a salátában. Gábor éppen bort töltött a poharakba.
– Ó, csak előkerültél – horkant fel az anyósa. – Ülj le. Beszélnünk kell.
– Beszéljünk – mondta Krisztina.
Azzal letett Erzsébet tányérja elé egy kinyomtatott iratköteget, amelyet még akkor sikerült előkészítenie, amikor Gábor a nappaliban a borral foglalatoskodott.
A lapok szabályos kupacban feküdtek az asztalon. Sárga kiemelővel megjelölt sorok, számok, dátumok, utalások. Erzsébet abbahagyta a rágást. Júlia előrenyújtotta a nyakát. Gábor arca elsápadt.
– Ez meg mi? – sziszegte az anyósa.
– A közös pénzügyeink története – közölte Krisztina hidegen. – Hárommillió-kétszázezer forint két év alatt. Törökországi út négy főre, nélkülem és a gyerekek nélkül. Négyszáznegyvennyolcezer forint előleg. Havi rendszeres átutalások. A kérdésem egyszerű, Erzsébet: kinek a pénzéből rendezik ezt a kis ünnepséget?
A csend csak egy pillanatig tartott. Aztán Erzsébet felrobbant. Felugrott az asztaltól, közben felborította a csészéjét, és fröcsögő dühvel ordítani kezdett:
– Ez nem a te pénzed! Ez a fiam pénze! A gyerek köteles segíteni az anyját! Ez szent dolog! Én neveltem fel, én adtam érte az egészségemet! Te ki vagy, hogy a mi pénzünket számolgatod?!
Gábor kikapta a papírokat az asztalról, és tépni kezdte őket. Apró darabokra, eszelősen, mintha a lapok megsemmisítésével a valóságot is el lehetne tüntetni.
– Te kutakodtál a holmim között! – üvöltötte. – Tolvaj vagy! Én megbíztam benned, te meg kémkedsz utánam! Hálátlan szemét!
– Tolvajból itt valóban van egy – Krisztina lassan végignézett rajtuk –, de az nem én vagyok. Maguk vették el a gyerekeimtől a pihenést, tőlem a nyugalmat, és most már a prémiumomra is rá akarták tenni a kezüket. Ennek vége. Többé nem engedem.
Gáborra emelte a tekintetét. A férfi hátralépett attól, amit a szemében látott.
– A júniusi török út remek ötlet. Csak nélkülem mennek. Fél évnyi paradicsomi életet már kifizettem maguknak, elég volt. Az autó kulcsát, amely az én nevemen van, tedd le az asztalra. A lakáskulcsot is.
– Milyen lakáskulcsot? – visította Júlia.
– Annak a lakásnak a kulcsát, amelyet még a házasság előtt vettem – felelte Krisztina nyugodtan. – Az önerő teljes egészében az enyém volt, a szüleim is segítettek, és mindez közjegyző előtt rögzítve van. A hitelt jórészt én fizettem a félretett pénzemből. Gábor csak időnként szállt be egy-egy részlettel. A lakás lényegében az enyém, és pontosan tudom, hogyan fogom ezt bizonyítani.
Erzsébet felborította a csészét. A tea végigfolyt a fehér terítőn, összekeveredve a süteménymorzsákkal.
– Ki akarsz minket tenni az utcára? Gábor, hallod ezt? Kirabol minket! Fedél nélkül akar hagyni! Kiteszi a családot a hidegre!
Gábor zavartan állt. Nem ehhez volt szokva. Krisztina eddig sírt, engedett, magába nyelte a megaláztatást. Most viszont egy idegen nő állt előtte: hideg, mozdíthatatlan, és úgy nézett rá, mintha valami jelentéktelen rovar lenne.
– Elválunk – mondta Krisztina. – A gyerekek velem maradnak. Az autó az enyém. A lakás az enyém. Holnap ügyvédhez megyek. Maga pedig, Erzsébet, készüljön fel arra, hogy visszafizet egymillió-hatszázezer forintot a családi kasszába. Ennyit lopott el a fia, amikor a beleegyezésem nélkül utalgatott magának. Ezt jogalap nélküli gazdagodásnak hívják. És minden forintot vissza fogok követelni.
Megfordult, és elindult az előszoba felé. Gábor utána vetette magát, és megragadta a ruhája ujját.
– Ezt nem fogod megtenni! A gyerekek apa nélkül maradnak! Ezt majd hogyan magyarázod meg nekik?
Krisztina kirántotta a karját.
– Elmondom nekik, hogy az apjuk és a nagyanyjuk el akarta venni tőlük a pénzüket, a nyaralásukat és az anyjukat is. Holnap beadom a válókeresetet.
– Nem engedlek el!
– Próbáld meg – mosolyodott el fagyosan. – Rendőrt hívok bántalmazás miatt, és látleletet vetetek. Tanúm is van rá, hogy a falnak löktél. A szomszédokra is emlékezz, akik hallották az ordítozást.
Gábor keze erőtlenül lehullott.
Krisztina kilépett a lakásból. Odakint hideg volt, mégis könnyebbnek érezte a levegőt. Taxit hívott, és Nórához ment, maga mögött hagyva Erzsébet sikoltozását és Gábor káromkodását. Azon az éjszakán nem aludt, de már nem sírt. Jogszabályokat olvasott, cikkeket keresett a vagyonmegosztásról, és hosszú levelet írt egy ügyvédnek.
Másnap reggel egy világos irodában ült, az ajtón diszkrét tábla: „Családjog. Vagyonmegosztás. Jogviták. Érdekképviselet.” Az ügyvéd nagyjából ötvenéves nő volt, szigorú tartással, szemüvegben, figyelmes, éles tekintettel. Andreának hívták. Olyan ember benyomását keltette, akit nem lehet meghatni könnyekkel, viszont pontosan és könyörtelenül dolgozik, akár egy szike.
– Rendben, Krisztina – mondta, miközben átlapozta a kinyomtatott bankszámlakivonatokat, a képernyőmentéseket és az összefűzött nyilatkozatokat. – A prémium az öné, de mivel házasság alatt kapta, közös vagyonnak minősülhet. A szőrmekabátra fordított kiadást azonban a bíróság valószínűleg háztartási, családi jellegű költésként fogja kezelni, abból nem lesz komoly ügy. Ami viszont az édesanyjának küldött rendszeres utalásokat illeti: adott ön valaha írásos hozzájárulást ezekhez?