Nem, nem kell idejönnöd. Anya, ugyan minek? — Gábor arca hirtelen megnyúlt. — Jó. Akkor várunk.
Letette a hívást, aztán kihívó, szinte provokatív pillantással fordult a felesége felé.
— Anyám mindjárt itt lesz. Júlia is jön vele. Majd te szépen elmagyarázod nekik, miért döntöttél úgy, hogy keresztbe teszel anyám fogászati műtétjének.
Krisztina olyan erővel kapaszkodott bele a konyhapult szélébe, hogy az ujjpercei egészen kifehéredtek.
— Te idehívtad őket? Most este? Úgy, hogy engem meg sem kérdeztél?
— Talán engedélyt kell kérnem tőled, hogy beengedjem a saját anyámat a lakásba? — húzta el a száját Gábor. — Te már tényleg azt sem tudod, hol a helyed. Készülj fel, vendégeink lesznek. És szedd rendbe magad, mert úgy nézel ki, mint valami madárijesztő.
Azzal kisétált a konyhából. Krisztina pedig ott maradt mozdulatlanul, és tisztán érezte, hogy valami végleg elpattan benne. Nem a szerelem volt az. Nem is a tisztelet. A türelme szakadt el. Az a vékony, agyonfeszített türelem, amely az utóbbi években még valahogy egyben tartotta a házasságukat.
Fél óra sem telt el, amikor az anyósa és a sógornője szinte berobbantak a lakásba. Erzsébet, a testes, dauerolt hajú asszony, akinek az ajkai állandóan sértetten préselődtek össze, már a küszöbnél hangos, színpadias jajveszékelésbe kezdett. Beúszott az előszobába, félretolta Gábort, és azonnal a bevásárlószatyrokat vette célba a tekintetével. Júlia mögötte tipegett; mintha anyja fiatalabb, vékonyabb másolata lett volna, ugyanazzal a fintorral a szája körül.
— Na, lássuk csak, lássuk csak — kapta fel Erzsébet minden különösebb engedélykérés nélkül a bundát. Széthajtotta, végigmustrálta, majd látványosan felszisszent. — Nerc! Hát ez már mindennek a teteje! Erre ment el az én fogamra félretett pénz, igaz? Magának bunda, nekem meg semmi? Gáborkám, kisfiam, nézd meg, hová juttatta a feleséged ezt az egész családot!
— Anya, én már beszéltem vele — kezdte Gábor, de Erzsébet egyetlen ingerült kézmozdulattal elhallgattatta.
— Te csak maradj csöndben. Túl engedékeny vagy vele. Az ilyen nővel nem így kell bánni.
Krisztina a nappali ajtajában állt, karba tett kézzel. Nem öltözött át, nem fésülködött meg, nem próbálta kisimítani magát. Látták csak olyannak, amilyen volt: egy kimerült nőnek, akit éppen most árultak el.
— Erzsébet — szólalt meg nyugodt, egyenletes hangon —, ezt a prémiumot a negyedéves munkám után kaptam. Fogalmam sem volt arról, hogy Gábor bármilyen tervet szőtt az ön fogászati kezelésével kapcsolatban. Velem erről senki nem beszélt.
— És ugyan mit kellett volna veled megbeszélni? — vágott vissza az anyósa, még csak felé sem fordulva, miközben tovább turkált a csomagok között. — Ki vagy te itt egyáltalán? Beültél a készbe, szültél két gyereket, és most azt hiszed, mindent megengedhetsz magadnak? A családban a pénz közös, és okosan kell elkölteni. A fog egészség, a bunda meg úri hóbort. Nem háziasszony vagy te, hanem egy esztelen bolond.
Júlia azonnal átvette tőle a szót. Anyja mellé állt, és alig leplezett megvetéssel mérte végig Krisztinát.
— Te mégis kire gondolsz? Csakis saját magadra? A férjed anyja eszedbe sem jutott? Évek óta szenved emiatt, szégyelli a mosolyát, alig mer nevetni! Te meg úgy döntöttél, hogy majd nercbundában parádézol! Gábor, mondd meg neki, hogy azonnal adja ide a kártyáját. Anyával mi levesszük róla a pénzt, mielőtt még valami újabb ostobaságra költi.
Gábor láthatóan bizonytalankodott, de anyja pillantásától kihúzta magát, és tett egy lépést Krisztina felé.
— Kriszti, add ide a kártyát. Elmegyünk egy automatához, felvesszük a pénzt, a bundát meg visszavisszük. Bocsánatot kérsz anyámtól, és ezzel lezárjuk az ügyet.
— Bocsánatot? — Krisztina keserűen felnevetett. — Miért is? Azért, mert dolgozom? Azért, mert a saját keresetemből vettem magamnak valamit? Vagy azért, mert ti a hátam mögött már előre eldöntöttétek, mire költitek el a pénzemet?
— Ne feleselj! — csapott Erzsébet a tenyerével az előszobai kis asztalra. — Ebben a családban te senki vagy! A te pénzed az én fiam pénze, következésképpen az enyém is! Haszontalan pénzszóró vagy, aki képes lenne elherdálni a család megtakarítását! Gáborkám, vedd el tőle a pénztárcáját.
Krisztina ösztönösen hátralépett, és a kezével a táskáját védte. Erzsébet azonban meglepően fürgének bizonyult. Előrelendült, felkapta Krisztina táskáját az előszobai szekrényről, és egyetlen mozdulattal kiborította a tartalmát a padlóra. Rúzs, kulcscsomó, pénztárca, egy levél gyógyszer — minden szanaszét gurult.
— Meg is van a kártya! — emelte magasba diadalmasan a műanyag lapot. — Gábor, tudod a PIN-kódját? Menjünk, vegyük le róla!
Krisztina odaugrott hozzá. Kirántotta a kártyát az anyósa vastag ujjai közül, és közben véletlenül vállával meglökte az asszonyt. Erzsébet felhördült, a mellkasához kapott, és lassan rogyadozni kezdett az előszobában álló puff felé.
— Mentőt! — visította Júlia. — Anyának rohama van! Megölted, te szemét!
Gábor két lépéssel Krisztina mellett termett, és durván vállon lökte. Krisztina háta nekicsapódott az előszoba falának, a tarkója fájdalmasan koppant. Egy pillanatra elsötétült előtte minden.
— Mégis mit művelsz?! — üvöltötte a férje az arcába. — Infarktusba akarod kergetni az anyámat? Azonnal kérj bocsánatot! Ha kell, térdre esve! Egyedül nevelt fel minket, te meg lökdösöd?
Erzsébet, aki az imént még fuldokló haldoklóként roskadozott, hirtelen résnyire nyitotta az egyik szemét, és mézesmázos hangon megszólalt:
— Gáborkám, ez a nő a sírba visz engem, pont úgy, mint nagyapádat. Ő is egy ilyen vipera miatt tette tönkre a szívét. Jaj, rosszul vagyok, Júliácskám, nagyon rosszul…
— Anyukám, nyugalom, semmi baj — ugrott oda hozzá Gábor, egyik pillanatról a másikra megfeledkezve a feleségéről. — Mindjárt adok neked szívnyugtatót.
Krisztina a falnak támaszkodva állt, és nézte ezt az egész színjátékot. A gyerekek a gyerekszobában sírtak, ahová a legrosszabb elől bezárta őket. Az előszobában kiömlött kávé és idegen parfüm szaga keveredett. Ő pedig úgy érezte, mintha végighúzták volna a sárban. Könnyek mégsem jöttek a szemébe. Már nem maradtak könnyei. Odabent valami hideg, kemény és kérlelhetetlen kezdett növekedni.
— Hívok egy taxit, és elmegyek Nórához — mondta halkan.
— Te sehova nem mész — sziszegte Gábor, anélkül hogy hátrafordult volna. — Menj be a hálóba, és maradj ott. Reggel majd bocsánatot kérsz.
Krisztina nem vitatkozott tovább. Egyszerűen bement a hálószobába, és magára zárta az ajtót. Gondolkodnia kellett. És bizonyítékokra volt szüksége, mert már sejtette, hogy ez a pokol nem ma este kezdődött. Ismerte a közös netbank jelszavát. Gábor mindig könnyelmű volt, soha nem változtatta meg. Krisztina felnyitotta a hálóban maradt laptopot, belépett az online felületre, és megnyitotta a számlatörténetet.
A látványtól mozdulatlanná dermedt.
Két évre visszamenőleg minden tranzakció elérhető volt. Krisztina addig soha nem ellenőrizte a közös számláikat, mert megbízott a férjében. Nagy hiba volt. Hónapról hónapra utalások mentek Erzsébet kártyájára. Negyvenezer forint. Hatvanezer. Aztán nyolcvanezer. Később százhúszezer. Volt olyan hónap is, amikor százhatvanezer forint tűnt el ugyanoda. Krisztina remegő kézzel görgette a listát, és minden újabb sornál tágabbra nyílt a szeme. Ezek nem apró segítségek voltak rezsire, amit az anyósa amúgy sem fizetett, hiszen Gábor nagyapjától örökölt lakásában lakott. Ez rendszeres pénzcsapolás volt, amely két év alatt összesen már meghaladta a hárommillió-kétszázezer forintot.
Az igazi ütés azonban csak ezután következett.