Aznap Krisztina úgy sietett haza, mintha a föld fölött járna. Reggel megérkezett a kártyájára a negyedéves jutalom: egymillió-százhúszezer forint. Három hosszú év után először engedte meg magának, hogy ne csak a szükséges dolgokra gondoljon, hanem arra is, amire régóta vágyott. Munka után betért egy bevásárlóközpontba. Eleinte még bizonytalanul lépkedett az üzletek között, reflexből figyelte az árcédulákat, de a szőrmeszalon eladója olyan gyakorlott mozdulattal terítette a vállára a sötét csokoládészínű, nyírt nercbundát, hogy Krisztina a tükörben hirtelen nem is önmagát látta. Egy másik nőt pillantott meg: magabiztosat, szépnek látszót, olyat, akinek végre fény csillog a szemében.
Később átsétált a professzionális kozmetikumokat árusító részlegre is. Arckrémekből, szérumokból, hajápolókból nagyjából nyolcvanezer forintért vásárolt, és most először még csak össze sem rándult a gyomra a végösszeg láttán. Nem akarta, hogy véget érjen ez a ritka, ünnepi érzés, ezért hazafelé még megállt egy kávézónál: vett magának egy nagy kapucsínót, a gyerekeknek pedig egy doboz süteményt.
Ebédidőben Nóra, aki elkísérte őt nézelődni, akkor még óvatosan, de egyenesen rákérdezett:
— Figyelj, Gábor nem fog ezen kiakadni? Ez azért nem kevés pénz. Nem kellett volna előbb megbeszélnetek?
Krisztina csak legyintett.
— Nóra, ezt a prémiumot én vérrel-verejtékkel kerestem meg. Három hónapja hétvégém se volt, túlteljesítettem a tervet, a főnök szinte a tenyerén hordoz. Teljesen kizsigereltem magam. Egyszer az életben nekem is jogom van örülni valaminek. Gábor meg fogja érteni.
És akkor őszintén hitt ebben. Harminckét éves volt, két kisfiú anyja, és értékesítési menedzserként gyakorlatilag ő vitte a hátán az egész részleget. Megdolgozott érte. Megérdemelte azt a bundát, a kozmetikumokat, és legfőképpen azt az érzést, hogy ő is számít.
Az óvodából felvette a fiait: az ötéves Márkot és a hároméves Benedeket. Az autó tele volt elegáns, márkás papírtáskákkal, az utastérben új bőr és édes sütemény illata keveredett. Krisztinának úgy tűnt, mintha végre minden a helyére került volna. Mire leparkolt a házuk előtt, már szürkült az ég, a harmadik emeleti lakásuk ablakaiból meleg fény szűrődött ki. Egyik kezével a gyerekeket terelgette, a másikkal a csomagokat próbálta összefogni. Nehezen nyitotta ki a súlyos bejárati ajtót, aztán gyalog indult felfelé, mert a lift megint nem működött.
Az ajtót Gábor tárta ki. A férje a folyosón állt keresztbe font karral, és Krisztina arcáról egyetlen pillanat alatt eltűnt a mosoly. Gábor tekintete sötét volt, mint a vihar előtti ég, az állkapcsa meg-megrándult, a szemében pedig valami különös, rémisztő elegy kavargott: düh és pánik egyszerre. Még a gyerekekre sem nézett. A pillantása az ezüstösen csillogó fülű márkás táskákra szegeződött.
— Ez meg mi? — kérdezte tompán.
Krisztina még megpróbált könnyed maradni, bár belül már összerándult benne valami.
— Képzeld, Gábor, megkaptam a prémiumot! Vettem egy bundát, olasz nerc, nézd meg, milyen gyönyörű! Meg pár kozmetikumot magamnak, a fiúknak pedig sütit. Főzzünk egy teát?
Beszélt, közben levette a cipőjét, és igyekezett szavakkal kitölteni azt a fenyegető csendet, amely a férje körül sűrűsödött. A gyerekek beszaladtak a szobájukba. Gábor azonban meg sem mozdult. Úgy bámulta a csomagokat, mintha nem ruhák és krémek lennének bennük, hanem valami súlyos árulás bizonyítékai. Amikor Krisztina kiegyenesedett, kezében a bundával, a férfi élesen kifújta a levegőt, majd kimondta azt a mondatot, amelytől a nőben mintha leomlott volna egy fal.
— Megvannak a blokkok? Mindent visszaviszel. A prémiumodat odaígértem anyámnak.
Krisztina dermedten állt. A bunda lecsúszott volna a kezéből, de ösztönösen magához szorította. Próbálta felfogni a hallottakat. A prémiumát? Az ő prémiumát? Gábor megígérte az anyjának? Miféle anyának? Az ő anyjának? Erzsébetnek?
— Tessék? — kérdezte alig hallhatóan.
— Azt mondtam, vidd vissza! — Gábor hangja kiabálásba csapott át. — Hol vannak a blokkok? Remélem, nem dobtad ki őket. Azonnal mész a bevásárlóközpontba, amíg be nem zárnak. Anyámnak odaígértem a pénzt, holnap reggelre már be is jelentkezett a fogorvoshoz! Felfogod egyáltalán, mit műveltél?
A kapucsínós pohár kicsúszott Krisztina elernyedt ujjai közül. A forró kávé ráfröccsent az új bundára, szétfolyt a laminált padlón, és végigcsorgott a nadrágján is. A fájdalmat mégsem érezte. A fülében zúgás támadt, a szeme előtt pedig Gábor vörös, haragtól eltorzult arca lebegett.
— Te… kinek ígérted oda? — Krisztina hangja idegenül, jegesen csengett. — Az én prémiumomat? Úgy, hogy engem meg sem kérdeztél?
— Mit kellett volna ezen kérdezni? — tárta szét a karját Gábor, mintha egy beszámíthatatlan emberrel vitatkozna. — A családi pénzekről a családfő dönt! Te mi vagy ebben a családban? Feleség és anya. Az a dolgod, hogy gyerekeket nevelj, és hallgass a férjedre. Én pedig már döntöttem. Anyám évek óta rendes fogak nélkül él, fogpótlásra van szüksége, szép mosolyra. Egymillió forintba kerül. Megmondtam neki, hogy meglesz. Szavamat adtam, érted? Férfiszót! Te meg itt rongyokra szórtad el a pénzt!
A végére már szinte visított. Krisztina a tönkrement bundát szorította a mellkasához, és azt az embert nézte, akivel nyolc éve élt együtt. Tudta, hogy Gábor betegesen ragaszkodik az anyjához. Azt is tudta, hogy az anyósa óriási befolyással van rá. De erre még ő sem számított. A prémiuma. Az ő külön jutalma, amely mögött álmatlan éjszakák, idegesítő ügyfelek és kimerítő hónapok álltak. Gábor egyszerűen elajándékozta. Odaadta egy másik nőnek, anélkül hogy a saját feleségét akár csak tájékoztatta volna.
— Gábor — szólalt meg lassan, mintha minden egyes szót külön meg kellene ízlelnie —, még nem fizettük ki az autóhitelt. A gyerekek nyári táborára tettünk félre. Te mondogattad, hogy spórolnunk kell. Milyen fogakról beszélsz? Miféle egymillióról? Anyádnak vannak fogai, tökéletesen tud enni!
— Ő szent! — ordította Gábor. — Engem és a húgomat az utolsó fillérjéből nevelt fel, apa nélkül, tartásdíj nélkül, két munkahelyen robotolva! Ne merj így beszélni róla! Neki joga van méltósággal kinézni, nem úgy, mint valami koldusnak! A te bundád meg csak úri hóbort. Évente kétszer felveszed, aztán lóg a szekrényben! Menj, vidd vissza, amíg megvannak a blokkok, és ne alázd tovább magad!
Krisztinát remegés fogta el. A kávéfoltos bundát ledobta az előszobai ülőkére, aztán kiment a konyhába. Alig tartották a lábai. Odabent olyan vihar kavargott benne, hogy attól félt, ha megszólal, üvölteni fog, és halálra rémíti a gyerekeket. Gábor a nyomában ment, és tovább sorolta: az anyja iránti kötelességet, annak nehéz sorsát, Krisztina önzését.
— Meg sem kérdeztél — mondta halkan a nő, miközben a sötét ablaküveget nézte. — Úgy rendelkeztél a pénzemről, mintha én nem is léteznék.
— Ha néhány rongy miatt képes lennél fogak nélkül hagyni az anyámat, akkor tényleg nem sokat érsz! — vágta rá Gábor könyörtelenül. — Úgyhogy a helyzet a következő. Most összeszeded, amit vettél, visszamész a boltba, és leadod. Holnap reggel elmegyünk anyámhoz, odaadjuk neki készpénzben, ő pedig kifizeti a fogorvost. Mindenki boldog.
Ekkor megszólalt a telefon a farmerja zsebében. A kijelzőn Erzsébet képe jelent meg: túl édesre szűrt, filterezett szelfi. Gábor azonnal felkapta a készüléket, és eszébe sem jutott félrevonulni. Olyan mézesmázos, megalázóan gyengéd hangon szólt bele, amitől Krisztinának összeszorult a gyomra.
— Igen, anyu, szia! Persze, meglesz a pénz, ne aggódj. Mi? Nem, nem hiúsult meg semmi. Csak akadt egy kis technikai fennakadás. Igen, Krisztina most még nem igazán fogja fel, mi történik.