Az ingerültség szinte reflexként csapott fel benne.
— Na most már elég… — csúszott ki a száján, aztán félbeharapta a mondatot.
Nem volt kinek visszaszólni. Nem állt ott senki, aki magyarázkodhatott volna.
Nóra a konyhába ment. Ott a szag még töményebb volt. Kitárta az ablakot, és a hűvös esti levegő hirtelen berobbant a helyiségbe, összekeveredve a dohos, romló maradék bűzével. A gyomra összerándult. Tenyerét a szája elé szorította, lehunyta a szemét.
A gondolatai akaratlanul Leventéhez sodródtak — nem ahhoz a mai, zárkózott idegenhez, hanem ahhoz, aki régen volt. Ahogy nevetett a tűzhely mellett. Ahogy ösztönösen félretolta a haját az arcából. Ahogy szó nélkül összegyűjtötte a széthagyott szemetet az ő „majd későbbjei” után. És ahogy mindig csak annyit mondott: „Semmi gond, megoldom.”
Mikor lett ebből elvárás? Mikor döntötte el magában, hogy Levente úgyis marad, bármi történjen?
Felkapott egy szemeteszsákot. Az ujjai remegtek. A mosogatónál kezdte — gépiesen, dühösen, mintha magát büntetné. A tányérok csörömpöltek, a víz kiloccsant a perem fölött. Mosott, súrolt, dobált — zsákról zsákra — mégsem lett könnyebb. Sőt. Minél tisztább lett a lakás, annál nyomasztóbbá vált, mert a lényeg nem tűnt el vele együtt: az üresség maradt.
A telefon élesen felcsörrent, Nóra összerezzent. Szinte reménykedve kapott utána.
Nem Levente volt.
Az anyja.
— Na? — csendült fel a megszokottan elégedetlen hang. — Hazajött? Mi lett a vége?
Nóra megszólalni készült, de rájött, hogy nem képes hazudni. A szavak megakadtak.
— Elment — préselte ki végül.
A vonal túlsó végén hosszú csend ült meg.
— Hogyhogy elment?
— Úgy. Elvitte a holmiját. Azt mondta, nem bírja tovább.
Újabb hallgatás. Aztán egy fáradt sóhaj.
— Nóra… — az anyja hangjában nem volt sem harag, sem együttérzés. Csak kimerült bizonyosság. — Mondtam én. Így nem lehet. A férfiak nem maradnak ott, ahol észre sem veszik őket.
Nóra lecsúszott a konyhakőre, a szekrénynek dőlve. A könnyek váratlanul törtek elő, forrón, hangtalanul. Nem kitörés volt, hanem lassú, kíméletlen sírás.
— Azt hittem… — suttogta. — Azt hittem, kibírja.
— Nem is kellett volna — felelte halkan az anyja.
A hívás megszakadt. Nóra egyedül maradt.
Késő este, amikor a lakás már rendezettebb lett, mégis idegenebb, lefeküdt a kanapé szélére — arra a helyre, ahol Levente néha elaludt a tévé előtt. A párnában még ott bujkált a samponjának halvány, szinte eltűnt illata. Nóra belesimította az arcát, és hosszú idő után először saját kezével kapcsolta ki a képernyőt.
Levente eközben egy olcsó szállodai szobában ült. Semmi megszokott tárgy, semmi otthonosság. Mégis furcsa belső tágasságot érzett. A plafont nézte, és tudta: nehéz lesz. Magányos. Nem azonnal könnyebb.
De visszafelé már nincs út.
Mert néha az otthon nem falakból áll.
Hanem tiszteletből.
És ha az eltűnik, a szemét csak következmény.
Nóra éjszakája szakaszokra hullott, nyugtalan félálmok és hirtelen ébredések váltották egymást, miközben a sötétben egyre nehezebben találta a helyét.