Nóra újra és újra alámerült a zaklatott álomba, majd hirtelen riadt fel, percekig nem tudva, hol van. Minden ébredésnél ösztönösen balra nyúlt a keze – oda, ahol korábban Levente feküdt. Semmi. Hideg. A lepedő összegyűrődve, mintha az anyag még makacsul őrizné egy test emlékét, amely már nincs ott.
Hajnal felé végleg felkelt. A feje zúgott, a szája kiszáradt. A lakás szokatlan rendezettséggel fogadta: elmosogatott edények, üres szemetes, résnyire nyitott ablak. Minden pontosan úgy állt, ahogy „kellene”. És éppen ez fojtotta meg leginkább.
– Látod – szólalt meg félhangosan, a sötét üvegben visszanéző arcának. – Meg tudod csinálni.
Csakhogy nem volt senki, aki ezt lássa.
A telefon továbbra is néma maradt. Nóra többször beírta Levente nevét a keresőbe, aztán kitörölte, majd újra bepötyögte. Végül, egy hirtelen elhatározással, megnyomta a hívás gombot. A kicsengések kegyetlenül hosszúnak tűntek. Nem vette fel. Nem nyomta ki. Egyszerűen nem reagált.
Ez rosszabb volt bármilyen veszekedésnél.
Napközben kilépett a lakásból. Hosszú idő után először céltalanul. Csak ment az utcán, hunyorogva a fényben. A város élte a maga ritmusát: emberek siettek, nevettek, telefonon vitatkoztak, szatyrokat cipeltek. Mindenkinek volt iránya. Neki nem.
A sarkon ott állt a kávézó, ahová Levente hétvégi reggeleken szeretett beugrani. Nóra lelassított, majd mégis belépett. A friss kávé illata azonnal körülölelte – tiszta, meleg, eleven. Váratlan remegés futott át rajta.
Az ablak melletti asztalhoz ült. A pult mögül kérdeztek valamit, de nem igazán hallotta.
– A szokásosat – válaszolta gépiesen.
Amikor elé tették a csészét, a habot nézte, mintha egy idegen életbe pillantana bele. „A szokásos” – csak Levente nélkül. És már nem is lesz mellette.
Ekkor rezdült meg a telefon.
Üzenet.
Tőle.
A szíve fájdalmasan összerándult. Gondolkodás nélkül megnyitotta.
„Nem megyek vissza, Nóra.
Ne írj azért, hogy magyarázkodj vagy mentegetőzz.
Ha beszélni szeretnél – őszintén, kiabálás és vádak nélkül – egy hét múlva írj.
Vigyázz magadra.”
Nem volt benne „szeretlek”. Nem volt „bocsáss meg”. És nem volt „talán”.
Többször is elolvasta, majd lassan lefordította a telefont kijelzővel lefelé. Könnycseppek hullottak a kávéba, szétmosva a habot.
Egy hét.
Egyszerre hangzott ítéletnek és lehetőségnek.
Levente eközben a város szélén, egy apró bérelt lakásban ült. Csupasz falak, összecsukható asztal, matrac a padlón. Dobozból evett hajdinát, és hallgatta a csendet – az igazit, nem azt a feszülőt. A telefon mellette feküdt. Tudta, hogy Nóra azonnal elolvassa az üzenetet. És azt is tudta, hogy ha most bármire válaszolna, minden visszacsúszhatna a régibe.
Ő pedig már nem akart visszafelé menni.
Hosszú idő után először nem azon gondolkodott, hogyan tartson meg valamit, hanem azon, miként maradjon hű önmagához.
Az egy hét elkezdődött.
Nórának ürességgel.
Leventének óvatos reménnyel.