Levente nem hátrált meg.
— Lehet — mondta ki nyíltan. — De tudod, mi a különbség? Én nem rendeztem meg ezt az egészet. Te raktad össze. Szemétből. Nemtörődömségből. Megvetésből.
Ezzel hátat fordított, és bement a hálószobába. Ott valamivel elviselhetőbb volt a rend — leginkább azért, mert Nóra hónapok óta alig tette be oda a lábát. Levente kinyitotta a szekrényt, előhúzott egy utazótáskát, és pakolni kezdett. Nem kapkodva, nem dühből. Kimért mozdulatokkal. Ing az ing után. Nadrágok. Papírok.
— Hová mész? — remegett meg Nóra hangja. — Ugye nem… ugye nem tényleg elmész?
— Nem — felelte Levente anélkül, hogy ránézett volna. — Csak azt viszem el, ami az enyém.
Nóra az ajtófélfának támaszkodott. Már nem kiabált. Csak figyelte, ahogy a megszokott rend szétesik, ahogy a polcok kiürülnek, mintha nem ruhák tűnnének el, hanem közös évek csúsznának ki a helyükről.
— És mi lesz ezután? — kérdezte halkabban. — Azt hiszed, jobb lesz?
Levente becipzározta a táskát, majd először fordult felé.
— Nem tudom — mondta őszintén. — De ennél rosszabb már nem lehet.
Kilépett, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. A lépcsőházban por és idegen vacsorák szaga keveredett — hétköznapi, élő illatok. Levente mély levegőt vett. Hosszú idő óta először nem érezte, hogy a mellkasa összeszorul.
Az ajtó túloldalán, a lakásban Nóra egyedül maradt. A tévé még ment. De a zaja most furcsamód nem fedte el az ürességet.
Eleinte a csend átmenetinek tűnt. Olyannak, mint mindig: Levente elmegy, lehiggad, visszajön. Automatikusan a távirányító után nyúlt, feljebb csavarta a hangerőt, mintha ezzel el tudna nyomni valamit odabent. De a hang éles volt, idegesítő. A nevetés a háttérben hamisan csengett, szinte gúnyosan.
Kikapcsolta a tévét.
A lakás rég nem volt ilyen néma. És ebben a némaságban előbújt minden, amit eddig a zaj takart el: az óra kattogása, a hűtő tompa búgása, a saját lélegzete. És a szag. Az, amitől Levente fintorgott, amit ő már észre sem vett.
Nóra lassan visszasüppedt a kanapéra. A tenyerébe morzsák ragadtak, ahogy rátámaszkodott. Lesöpörte, majd újra — aztán megállt, és a koszos ujjait bámulta. Korábban ez nem számított. Most valamiért fájón szúrt.
— Csak kiborult… — motyogta félhangosan, mintha próbára tenné a mondatot. — Visszajön. Mindenki visszajön.
A szavak azonban súlytalanul lógtak a levegőben.
Eltelt egy óra. Aztán még egy. A telefon néma maradt. Többször a kezébe vette, megnyitotta az üzeneteket, végignézte az utolsó beszélgetést — rövid, tárgyilagos sorok Levente kiküldetése előtt. Semmi „hiányzol”. Semmi „vigyázz magadra”. Akkor ez természetesnek tűnt. Most már nem.
Felállt. Először aznap — nem hirtelen, nem dühből, hanem nehézkesen, mintha a teste elszokott volna a mozgástól. Lépett egyet, és majdnem megcsúszott.