Levente megállt a konyhaasztal mellett. Pár másodpercig mozdulatlan maradt, közben a fal túloldaláról ismét felharsant a tévé: egy szitkom rikácsoló nevetése élesen hasított a levegőbe. Felkapta a konyharuhát. Az anyag hideg volt, nyirkos és ragacsos, savanykás szagot árasztott. Ösztönösen megszorította az ujjai között, és ebben a pillanatban világossá vált számára: ma nem fog takarítani.
Lassan kihúzta magát, majd úgy nézett körbe a konyhán, mintha búcsút venne tőle. Minden részlet túlzottan tisztán rajzolódott ki: a lepattogzott munkalap sarka, a falra fröccsent, rászáradt szósz, a mosogató felett lustán keringő legyek. Mindez már nem dühítette. Sem harag, sem indulat nem maradt benne. Csak fáradtság. Mély, kimerítő, végleges kimerültség.
Visszament a nappaliba.
Nóra ugyanabban a pózban hevert a kanapén, egyik lábát a karfára dobva, és csámcsogva turkált egy zacskóban. Rá sem nézett.
— Rendelek valamit — mondta Levente nyugodt hangon. — Csak nem kaját.
Nóra gúnyosan felhorkant.
— Persze. Már megint előadod a nagy drámát. Na, halljuk, mivel akarsz most meglepni.
Levente felvette a telefont a dohányzóasztalról. A kijelzőn zsíros ujjlenyomatok maszatolták el a fényt — nyilván ő használta, amíg nem volt otthon. Valamiért ez vágott bele a legélesebben. Az inge ujjával letörölte az üveget, majd nem az ételrendelős alkalmazást nyitotta meg, hanem a névjegyeket. Egy pillanatig habozott, aztán megnyomta a hívást.
— Kit hívsz? — csattant fel Nóra ingerülten, a képernyőről fel sem pillantva.
— A lakás tulaját — felelte Levente ugyanolyan higgadtan.
Nóra egyből felült.
— Tessék?
— A tulajt. Szólok neki, hogy egy hónap múlva lejár a bérlet. És hogy nem hosszabbítok.
A szobát ezúttal valódi csend töltötte meg. A tévé tovább motyogott, de mintha egy távoli szobából hallatszott volna.
— Te… te miről beszélsz? — Nóra ideges nevetésbe kezdett. — Ez most vicc? Megijesztesz, Levente. Ez nem vicces.
Levente ránézett. Az este folyamán először igazán. A kócos hajára, a foltosra nyúlt pólóra, és arra a haragra, amely mögött zavartság lapult.
— Elfáradtam, Nóra — mondta halkan. — Nem ma. Nem ettől a lakástól. Tőled. Attól, hogy hazajövök, és nincs otthon. Csak fogyasztás van. Zaj. Követelések. És az, hogy én mint ember teljesen eltűnök.
— Ja, értem! — a hangja újra magasba szökött. — Te vagy az áldozat, én meg a szörnyeteg? Egyedül ültem itt, hallod! Rosszul voltam! Te valaha is megkérdezted, mi van velem?
— Megkérdeztem — bólintott. — Régen. A válaszod az volt, hogy „hagyj békén”, vagy „most nem”, vagy egyszerűen csak a képernyőt bámultad. A betegség az, amikor segítséget keres az ember. Ez viszont… ez döntés.
Nóra felpattant, megbotlott a zacskóban, és szinte az arcába lépett.
— Csak ürügyet kerestél! — kiáltotta. — Így a legkényelmesebb! Mindig el akartál menni, csak vártad a pillanatot, hogy rám tudd kenni az egészet!