Előbb döbbent arcokat látott, aztán együttérzést, végül valami csendes elismerést. Valaki tétován összeütötte a tenyerét. Egy pillanattal később már többen is csatlakoztak hozzá.
Eszter nem nézett vissza. Egyenesen a tárgyaló felé indult, és ahogy haladt, lépésről lépésre engedett benne a görcs. Nem diadalt érzett, hanem megkönnyebbülést. Végre kimondta azt, amit már jóval korábban ki kellett volna mondania.
Aznap este csak későn ért haza. Balázs a konyhában ült, komor tekintettel, előtte egy csésze tea hűlt érintetlenül.
— Anyám telefonált — szólalt meg anélkül, hogy ránézett volna. — Zokogott. Azt állította, mindenki előtt megszégyenítetted. Meg hogy manipulátornak nevezted.
Eszter levette a kabátját, bement hozzá, és leült vele szemben az asztalhoz.
— Beállított az irodámba — mondta nyugodtan. — A kollégáim előtt jelenetet csinált. Arra akart rákényszeríteni, hogy ott, mindenki szeme láttára adjak neki pénzt, mert így azt hitte, nem merek nemet mondani.
Balázs végre felemelte a fejét. A pillantása bizonytalan volt.
— Anya ilyesmire nem lenne képes…
— Balázs — Eszter finoman a kezére tette a tenyerét. — Ha nem hiszel nekem, megmutatom a biztonsági kamera felvételét.
— Felvételt készítettél az anyámról?
— Nem én. A kamerák azelőtt is működtek, hogy ő egyáltalán belépett volna az épületbe. Csak azt szeretném, ha nem kizárólag az ő elbeszéléséből ítélnél.
Elővette a laptopját, megkereste a fájlt, majd elindította. A hangszóróból hamarosan Mária éles, panaszos hangja hallatszott:
— „Balázskám, hiszen megígérted, hogy segítetek! Beszélj a feleségeddel, mert nem akar nekem pénzt adni!”
Balázs némán hallgatta végig. Minden egyes mondat után sötétebb lett az arca. Amikor Eszter megállította a felvételt, a férje lassan hátradőlt a széken.
— Én erről semmit sem tudtam — mondta rekedten. — Nekem egészen mást mesélt. Azt, hogy normálisan beszéltetek, te pedig egyszerűen kidobtad.
— Balázs, édesanyád nagyon régóta így hat rád — felelte Eszter halkan, de határozottan. — Gyerekkorod óta arra tanít, hogy bűnösnek érezd magad, amiért saját életed van. Amiért megházasodtál. Amiért nem minden szabad percedet neki adod. Nem azt mondom, hogy gonosz ember. Tudom, hogy szeret téged. Csakhogy ez a szeretet fojtogató. Mindig újabb áldozatot kér, és közben lelkiismeret-furdalást kelt benned.
— És most mit kellene tennem? — Balázs végigsimított az arcán. — Ő az anyám. Nem tudom csak úgy kizárni az életemből.
— Nem is ezt kérem — Eszter megszorította az ujjait. — Nem kell megtagadnod. Csak határokat kell húznunk. Támogatni fogjuk, ha valóban szüksége van rá. De nem azonnal, nem feltételek nélkül, és nem korlátlanul. Ma elmondtam neki, mik ezek a szabályok. Havonta egyszer bevásárlás. Valódi vészhelyzetben segítség, de előbb tisztázzuk, mi történt. Nincs zsarolás, nincs hazugság, nincs érzelmi nyomásgyakorlás.
— Ebbe nem fog belemenni.
— Akkor nem kap segítséget — mondta Eszter keményebben. — Balázs, szeretlek. De nem akarok olyan családban élni, ahol bárki megalázhat vagy sarokba szoríthat minket. Azt szeretném, ha nyugodtan élhetnénk. Ha a saját közös életünket építenénk, nem pedig állandó követelések, sértődések és szemrehányások között vergődnénk.
Balázs hosszú ideig nem szólt. Végül lassan bólintott.
— Jó. Holnap felhívom. Megmondom neki, hogy elfogadom a feltételeidet.
— Nem az én feltételeimet — javította ki Eszter szelíden. — A mieinket. Mi ketten egy család vagyunk. Együtt döntünk.
Balázs arcán halvány, fáradt mosoly jelent meg.
— A mieinket — ismételte.
Mária ezután egy teljes hétig nem kereste Esztert. Végül Balázst hívta fel, jeges, sértett hangon, és ragaszkodott hozzá, hogy Eszter kérjen tőle bocsánatot. Balázs azonban most először nem engedett. Közölte, hogy erre nem fog sor kerülni. Mária válaszul egyszerűen rácsapta a telefont.
Újabb hét telt el, mire végül mégis belement a szabályokba. Nem azért, mert elfogadta őket igazán, hanem mert megértette: más lehetősége nincs. Vagy ezt kapja, vagy semmit.
Balázs havonta egyszer bevásárolt neki, és elvitte az élelmiszereket. Az első alkalommal Mária merev arccal, szinte ellenségesen fogadta, de idővel valamelyest felengedett. Egy nap még azt is megkérdezte, hogyan halad Eszter munkája. Ez apróságnak tűnt, mégis változás volt.
Eszter nem áltatta magát. Tudta, hogy Mária nem fog gyökeresen megváltozni. Az ő korában, az ő makacs természetével ez aligha volt lehetséges. De most már léteztek világos szabályok. És ezek között a keretek között maradt némi hely egy normálisabb, ha nem is meleg, de legalább emberi viszonynak.
Egy este Eszter és Balázs a kanapén ültek egymás mellett, amikor a férfi váratlanul megszólalt:
— Tudod, valamire rájöttem. Anya tényleg sok mindent feláldozott értem. Ez igaz. De közben azt várja, hogy én is ugyanígy áldozzam fel magam érte. Egész életemben. Határ nélkül. És ez nincs rendben.
— A szülők azért adnak a gyerekeiknek, hogy azok boldogok lehessenek — mondta Eszter csendesen. — Nem azért, hogy aztán életük végéig törlesztendő adósságként kérjék vissza.
— Hálás vagyok neki — mondta Balázs. — És szeretem is. De élni akarom a saját életemet. Veled.
Eszter közelebb húzódott hozzá, és a vállára hajtotta a fejét.
— Akkor megoldjuk — suttogta.
Mária továbbra sem lett elégedett ember. De legalább felhagyott a régi játszmákkal. Mert végre megértette: ami addig működött, többé nem hatott rájuk.