Amikor Katalin a megszokottnál jóval korábban ért haza a munkahelyéről, gyanútlanul nyitotta ki a lakás ajtaját, ám a küszöbön szinte földbe gyökerezett a lába. A nappaliban egy számára teljesen ismeretlen, fiatal nő állt, ráadásul az ő saját köntösét viselte. Az egész jelenet annyira képtelennek és valószerűtlennek tűnt, hogy Katalin néhány másodpercig csak pislogott, mintha az elméje nem akarná elfogadni, amit lát.
Mindez nem sokkal korábban kezdődött, amikor megcsörrent a telefonja. A kijelzőn Eszter neve villant fel, a lépcsőházból ismert szomszédé.
– Ne haragudj, hogy zavarlak – kezdte ingerülten –, de ezt már tényleg nem bírom tovább. A lakásotokból legalább egy órája úgy dübörög a zene, hogy nálunk még a csillár is beleremeg.
Katalin értetlenül meredt maga elé. Otthon elvileg senkinek sem kellett volna lennie. A férje dolgozik… hacsak megint nem vett ki titokban egy szabadnapot, és nem hívott át valami társaságot. A fejében azonnal megjelent a szanaszét hagyott poharak, üres üvegek és hangoskodó vendégek képe.
– Köszönöm, Eszter, hogy szóltál. Megnézem, mi történik. Elnézést a kellemetlenségért – felelte gyorsan.
Sietve elmentette a számítógépén nyitva lévő iratokat, majd bekopogott az igazgatóhoz. Útközben rögtönzött egy történetet egy állítólag megrepedt vízvezetékről, és kért pár óra eltávozást. Megígérte, hogy szombaton bepótolja a kieső munkát, így Gábor, bár láthatóan nem örült neki, végül elengedte.
Katalin kapkodva beszállt ezüstszínű autójába, és egyenesen hazahajtott. Amikor felért a hetedik emeletre, kulcsot dugott a zárba, kinyitotta az ajtót, és valóban meghallotta a zenét, bár közel sem olyan fülsiketítő hangerővel, ahogyan Eszter leírta.
A hang a nappali irányából szűrődött ki, ezért Katalin lassan végighaladt az előszobán. Az ablaknál egy nagyjából huszonöt éves nő állt, az ő selyem köntösében, kezében pohárral. Látszott rajta, hogy a lakás tulajdonosának felbukkanására egyáltalán nem számított. Rajta kívül senki sem volt odabent.
– Te meg mit keresel itt? – kérdezte Katalin fagyos hangon.
Az ismeretlen lány mozdulatlanná dermedt, ujjai görcsösen szorították a poharat, és zavartan meredt rá.
– Én… nekem azt mondták… hogy ma nem lesz itt senki – felelte alig hallhatóan.
– Ki mondta?
A lány csak megrázta a fejét, és lesütötte a szemét.
Katalin nem kezdett helyben magyarázkodást kicsikarni belőle. Egy határozott mozdulattal elkapta a karját, és a hálószoba felé terelte.
– Mit művel? Engedjen el! – tiltakozott a másik rémülten.
– Azonnal vedd le a köntösömet, és maradj csendben! – vágta rá Katalin, majd rázárta az ajtót.
Ezután bement a konyhába, elővett egy súlyos fa sodrófát, és az ablakhoz lépve letekintett az udvarra, hátha megpillantja a férjét. Lent minden nyugodtnak tűnt: a házmester a járdát söpörte, a padon idős asszonyok beszélgettek. A hálóból közben kétségbeesett könyörgés hallatszott:
– Kérem, engedjen ki!
Katalin a nappali közepére húzott egy széket, leült, a sodrófát az ölébe fektette, és várni kezdett. A zene tovább szólt, csak még idegesítőbbé téve a csendet.
– Hallgass! Később mindent tisztázunk! – kiáltott oda a zárt ajtó felé.
Így ült ott majdnem negyven percig, idegeit pattanásig feszítve, és minden lépcsőházi neszre felkapta a fejét.
Aztán egyszer csak megcsörrent a zár, és kulcs fordult benne. Katalin úgy pattant fel, mintha rugóra járt volna, de a küszöbön nem a férje állt, hanem Péter öccse, András. A férfi megtorpant, amikor meglátta őt a sodrófával és az elszánt arckifejezéssel.
– Te meg mit keresel itt? – kérdezte Katalin jéghideg hangon.
András zavartan elvigyorodott, de a mosolya inkább kínos rángásnak tűnt.
– Kati, hát… elkaptál. Nem gondoltam, hogy ilyen korán hazaérsz.
– Neked teljesen elment az eszed? – csattant fel az asszony. – Idehozol egy idegen nőt az én lakásomba, miközben otthon feleséged és gyerekeid vannak?
András kapkodva magyarázkodni kezdett, közben idegesen hadonászott.
– Nem így terveztem, esküszöm! A céges buli után akaszkodott rám… Azt hittem, üres a lakás. Csak Júliának ne szólj, kérlek! Így is épp elég baj van köztünk…
– Péter hol van? – vágott közbe Katalin élesen.
– Dolgozik. Egyáltalán felhívtad?
Csak ekkor hasított belé, hogy a férjét valóban meg sem próbálta elérni.
– Felfogod, mit művelsz? – mondta már halkabban, de annál keményebben. – Családod van, te pedig itt szórakozol más nőkkel.
– Többé nem fordul elő, becsszóra! – hadarta András.
Katalin odalépett a hálószoba ajtajához, elfordította a kulcsot, és kitárta.
– Jöjjön ki. Ennek vége.
A lány sietve magára kapta a ruháit, motyogott valami bocsánatkérésfélét, majd kisurrant az előszobába. András azonnal utána ment, és olyan gyorsan húzta be maga mögött az ajtót, mintha menekülne.
Amikor végre elcsendesedett a lakás, Katalin bement a fürdőszobába, hideg vizet locsolt az arcára, aztán belenézett a tükörbe. Egy feldúlt nő nézett vissza rá, aki az imént hatalmas jelenetet rendezett.
Levitte a köntöst a szennyesbe, aztán szélesre tárta az ablakot, mert a hálóban még mindig idegen, kellemetlen szag ült meg.
Nem sokkal később Péter is hazaért. Már az előszobában megtorpant, amikor észrevette a földön heverő sodrófát.
– Ez meg hogy került ide? – kérdezte döbbenten.
Katalin száraz hangon felelt:
– A drága öcsédet próbáltam vele jobb belátásra bírni. Idehozott valami lányt.
Péter arca elsötétült.
– Ez az András… – morogta. – Vissza kell venni tőle a kulcsot.
– Feltétlenül – bólintott Katalin, és a hangjából egyértelmű volt, hogy ebben nem nyit vitát.
Később, amikor levitte a szemetet, összefutott Eszterrel, a szomszédasszonnyal.
– Na, elcsendesedtek végre? – érdeklődött az asszony kíváncsian.
– Persze, nincs semmi baj – válaszolta Katalin higgadtan. – Csak bekapcsolva maradt a tévé, ennyi az egész.
Eszter azonban oldalra billentette a fejét.
– Akkor azt mondd meg, Péter mit keresett fél órája a másik lépcsőház előtt Andrással?
Katalinban ekkor valami megfeszült. A részletek hirtelen összeálltak: a férje a közelben volt, mégsem jött haza, sőt, mintha szándékosan kerülte volna őt. Visszasietett a lakásba, és olyan erővel nyitotta ki az ajtót, hogy az nekicsapódott a falnak.
Péter éppen a fürdőből lépett ki.
– Biztos vagy benne, hogy ma végig dolgoztál? – kérdezte Katalin, egyenesen a szemébe nézve.
A férfi válaszolt, de a hangja megbicsaklott. Az arcára kiült zavar pedig többet mondott minden beismerésnél.
Eközben Eszter a saját konyhájában ült, amikor áthallatszottak a kiabálások.
– Már megint áll a bál náluk – sóhajtott, és teát töltött magának.
Kis idő múlva mentő gördült be az udvarra, nem sokkal utána rendőrautó is érkezett. Eszter csak megvonta a vállát, majd belekortyolt a forró teába. Ebben a házban az efféle történeteket már régen nem tartotta senki különösebben meglepőnek.