— Ön valójában nem szorul pénzre. Egészséges, ezt pontosan tudom, hiszen Balázs alig egy hónapja vitte el önt teljes kivizsgálásra, és minden lelete rendben volt. Van saját otthona, kap nyugdíjat, járnak önnek kedvezmények. Csakhogy mindez nem elég. Ön mindig többet akar, mert tudja, hogy ki tudja csikarni. Balázs képtelen nemet mondani az édesanyjának, ön pedig ezt könyörtelenül kihasználja.
— Balázska magától adja! Saját akaratából!
— Azért adja, mert ön hosszú éveken át arra nevelte, hogy bűntudatot érezzen — mondta Eszter halkan, mégis olyan tisztán, hogy minden szó súlya érezhető volt. — Újra és újra emlékezteti rá, hogy egyedül nevelte fel. Hogy miatta mondott le mindenről. Hogy a fia tartozik önnek. És Balázs ezt el is hitte. Csakhogy egy gyermek legfeljebb szeretettel, figyelemmel és törődéssel tartozhat a szülőjének, nem pedig azzal, hogy élete végéig finanszírozza az ön pillanatnyi kívánságait.
— Ezt nem tűröm! Nem beszélhetsz így velem! — visította Mária. — Te fordítottad ellenem a fiamat! Régen soha nem volt ilyen! Mindig kedves volt, gondoskodó, engedelmes! Most meg visszabeszél! Nemet mer mondani a saját anyjának!
— Mária, Balázs nem lázad ön ellen — felelte Eszter. — Csupán életében először megpróbál határokat szabni. Én pedig ebben mellette fogok állni.
Ezután Eszter a döbbenten figyelő munkatársai felé fordult.
— Elnézést kérek ezért a jelenetért. Néhány perc, és befejezzük.
Majd ismét az anyósára nézett.
— Nyilvánosság előtt akarta rendezni? Rendben, akkor legyen nyilvános. Ezek lesznek a szabályok. A továbbiakban is támogatjuk önt, de nem úgy, ahogy eddig. Balázs havonta egyszer elvisz önnek nagyjából negyvenezer forint értékű élelmiszert. Ha valódi baj történik — betegség, komoly műszaki hiba, sürgős és igazolható helyzet —, természetesen segítünk. De csak akkor, ha előtte meggyőződtünk arról, hogy a történet igaz. Nem lesz több váratlan telefon, hogy „azonnal pénz kell”. Nem lesz több érzelmi zsarolás. És nem lesz több bűntudatkeltés sem.
— Neked nincs jogod feltételeket szabni nekem!
— De igen, van — válaszolta Eszter rezzenéstelenül. — Mert ez Balázs és az én közös pénzünk. Ez a mi házasságunk, a mi életünk, és ezek a mi szabályaink. Ha elfogadja őket, akkor képesek leszünk normális kapcsolatot fenntartani. Ha nem fogadja el, akkor nem kap semmit, legfeljebb azt a segítséget, amelyre valódi szükséghelyzetben emberileg kötelesek vagyunk.
Mária kapkodva nézett körbe, mintha az idegen arcok között szövetségest keresne. De senki nem állt mellé. Volt, aki lesütötte a szemét, más egyszerűen elfordult. Látszott rajta, hogy egészen más fogadtatásra számított. A terve összeomlott. A megszeppent, szégyenkező meny helyett, akit sarokba lehet szorítani, egy határozott asszonnyal találta szemben magát, aki nem félt kimondani azt, amit mindenki hallott.
— Én… én ezt elmondom Balázsnak! — hüppögte Mária, és most már valódi könnyek csorogtak az arcán, de ezek nem a fájdalom, hanem a tehetetlen düh könnyei voltak. — Majd ő megtudja, hogyan beszéltél az anyjával!
— Mondja el nyugodtan — bólintott Eszter. — Este én is beszélni fogok vele. És ha kell, megmutatom neki az iroda kamerafelvételeit is. Balázs értelmes ember. Meg fogja érteni, mi történt.
— Ő engem fog választani! Mindig engem választott!
— Lehetséges — felelte Eszter, és alig észrevehetően megvonta a vállát. — Ez az ő döntése lesz. De ha egy olyan anyát választ, aki hazugságokkal és bűntudattal tartja sakkban, akkor előfordulhat, hogy én viszont egy másik életet választok. Olyat, amelyben nincs manipuláció és nincs állandó megtévesztés.
A mondat úgy csapódott közéjük, mint egy jéghideg vízsugár. Mária arcáról lassan eltűnt a fölény. Végre megértette, hogy túl messzire ment. Hogy Eszter nem fenyegetőzik üresen. Hogy valóban képes lenne kilépni ebből a házasságból, és akkor Balázs egyedül maradna vele, a saját bűntudata és sértettsége között vergődve.
— Te… te nem is szereted őt — sziszegte végül. — Egy asszony, aki igazán szereti a férjét, nem ad neki ilyen ultimátumot.
— Éppen azért teszem, mert szeretem — vágott vissza Eszter. — Nem akarom, hogy egész életében mások játszmáinak foglya legyen. Akkor sem, ha ezek a játszmák a saját édesanyjától jönnek. Azt szeretném, ha boldog lenne, nem pedig örökké kötelességtudatból és félelemből cselekedne. Azt szeretném, ha szeretetből segítene a szüleinek, nem azért, mert retteg attól, hogy hálátlannak bélyegzik.
Mária hirtelen felkapta a táskáját, és az ajtó felé indult. Mielőtt kilépett volna, még egyszer visszafordult.
— Ezt még meg fogod bánni! Mindannyian meg fogjátok bánni, ti mai fiatalok, amikor majd megöregszetek, és rájöttök, hogy a gyerekeitek szerint semmivel sem tartoznak nektek!
— Mária — szólt utána Eszter nyugodtan. — A gyerekek valóban nem tartoznak semmivel. De szeretni és gondoskodni tudnak, ha erre tanították őket, és ha közben nem roppantották össze őket bűntudattal. Ezen érdemes lenne elgondolkodnia.
Az ajtó hangosan csapódott be Mária mögött. Az ügynökség előterére néhány hosszú másodpercre olyan csend telepedett, mintha mindenki egyszerre felejtett volna el levegőt venni.
Végül Nóra törte meg a némaságot, óvatos, szinte suttogó hangon.
— Az Északi Szövetség ügyfelei még mindig várnak…
— Igen. Természetesen — mondta Eszter, majd megigazította a blézerét, és elsimított egy tincset az arcából. — Menjünk.
Áthaladt a recepción, és közben érezte magán a kollégái tekintetét.