— Naponta legalább három órát kellett volna rajta gyakorolnom — folytatta Márk halkan. — Csakhogy akkor úgy éreztem, már semminek nincs értelme. Most viszont… szégyellni kezdtem magam. Lilla miatt. És miattad is.
Ekkor kopogás hallatszott. Az ajtó résnyire nyílt, és Péter óvatosan bekukkantott.
— Bejöhetek?
— Persze, apa, gyere.
Péter megtorpant, amikor meglátta, mit csinál a fia. Egy pillanatig csak állt, mintha nem hinne a szemének. Aztán nagyot nyelt, és Anna felé fordult.
— Anna… mondd, nehéz volt Lilla születése?
Anna értetlenül nézett rá.
— Igen. De miért kérdezi?
— Az orvos szerint valószínű, hogy a szülés közben túl hirtelen emelték ki. A halántékcsontjánál sérülés keletkezhetett. Kívülről nem látszik semmi, ezért eddig nem vették észre. Belül viszont nyomhat egy ideget.
Anna úgy roskadt le a székre, mintha kiment volna alóla az erő.
— Nem… ilyen nincs. És most? Mit lehet tenni?
A könnyei megállíthatatlanul elindultak.
— Nyugodj meg, kislányom — mondta Péter csendesen. — Az orvos kifejezetten azt mondta, hogy ez nem végzetes ítélet. Meg kell műteni. Eltávolítják azt, ami nyomást okoz, és Lilla teljes életet élhet.
— De ez a feje… — suttogta Anna. — Az ilyen műtét borzasztóan kockázatos.
Márk odanyúlt hozzá, és megszorította a kezét.
— Anna, higgy apának. Ha sikerül, Lilla rohamok nélkül nőhet fel.
Anna remegő hangon kérdezte:
— És mindez mennyibe fog kerülni?
Péter úgy nézett rá, mintha ez lenne a legkevésbé fontos kérdés a világon.
— Ezzel neked többé nem kell foglalkoznod. A családunkhoz tartozol.
Anna a kórházban maradt Lillával. A beavatkozás jól sikerült, és az orvosok biztatóan beszéltek. Két hét múlva közölték velük, hogy hamarosan hazamehetnek.
Hazamehetnek.
Csakhogy Anna már nem volt biztos benne, hol is van az a haza.
Márk mindennap telefonált. Néha hosszú ideig beszélgettek, néha csak pár percet, de egyikük sem akarta letenni. Szó esett Lilláról, a gyógyulásról, a mindennapi apróságokról, és olyan dolgokról is, amelyeket Anna másnak soha nem mondott volna el. Furcsa, meleg érzés volt: mintha nem néhány hónapja, hanem egész életükben ismerték volna egymást.
Közben telt az idő. A megállapodásukban szereplő egy év lassan a végéhez közeledett. Anna igyekezett nem számolgatni a napokat, és nem gondolni arra, mi következik majd utána.
Amikor este végre visszaértek, Péter ment értük. Az arca komor volt, a tekintete feszült.
— Történt valami? — kérdezte Anna azonnal.
Péter nehezen szólalt meg.
— Nem tudom, hogyan mondjam el… Márk két napja iszik.
— Márk? — Anna döbbenten meredt rá. — Hiszen ő nem iszik.
— Én is ezt hittem. Egy hónapon át becsülettel gyakorolt, már látszott is némi javulás. Aztán egyszer csak összeomlott. Azt hajtogatja, hogy hiába minden, úgysem sikerül.
Anna szó nélkül bement a szobájába. Márk a félhomályban ült, előtte az asztalon üvegek sorakoztak. Anna felkapcsolta a villanyt, majd egyenként összeszedte őket.
— Mit művelsz? Hová viszed? — kérdezte Márk tompán.
— El innen. Nem fogsz tovább inni.
— És miért ne?
— Mert a feleséged vagyok. És nekem nem fér bele, hogy tönkretedd magad.
Márk arca megrándult, zavar és keserűség futott át rajta.
— Ugyan már… ez az egész úgysem tart sokáig. Lilla meggyógyult. Nincs több okod arra, hogy egy nyomorék mellett maradj.
Anna lassan kiegyenesedett.
— Úgy érted, egy ostoba ember mellett? Márk, én azt hittem, erősebb vagy. Azt hittem, van benned akarat, és elég eszed ahhoz, hogy ne add fel az első mélypontnál. Ennyire félreismertelek volna?
Márk lehajtotta a fejét.
— Sajnálom… Úgy látszik, kevés voltam hozzá.
Anna közelebb lépett.
— Én most itthon vagyok. Mi lenne, ha nem egyedül próbálnád újrakezdeni?
Eltelt az egy év. Péter egyre nyugtalanabb lett. Márk addigra már járókerettel próbált talpra állni, bizonytalanul, lassan, de mégis a saját lábán. Az orvosok szerint jó esély volt rá, hogy hamarosan járni fog. Később talán még futni is képes lesz.
Anna számára azonban elvileg lejárt az idő.
— Talán… adhatnánk még pénzt? — kérdezte Márk egy este zavartan, mintha félt volna kimondani a gondolatot.
Vacsorára Anna, Lilla és Márk együtt érkeztek. Márk még kerekesszékben ült, de az arca most nem volt üres és reménytelen.
— Apa — kezdte Márk —, szeretnénk mondani valamit.
Péter megfeszült. A tekintete Annára siklott.
— Elmentek, igaz?
Anna Márkra nézett, Márk pedig halványan elmosolyodott, majd megrázta a fejét.
— Nem egészen erről van szó.
— Ne húzzátok az idegeimet — kérte Péter rekedten.
Márk mély levegőt vett.
— Hamarosan nagypapa leszel. Lillának kistestvére születik. Lehet, hogy öccse… lehet, hogy húga.
Péter először egyetlen szót sem tudott kiejteni. Csak állt, mintha nem értette volna, amit hallott. Aztán hirtelen felpattant, magához ölelte mindhármukat, és sírni kezdett.
Erősen szorította őket, úgy, mintha attól tartana, a következő pillanatban felébred, és minden eltűnik.
A könnyei nem a fájdalom könnyei voltak. Megkönnyebbülés, boldogság és valami csendes hála tört elő belőle, amiért a házukban végre nem idegenek éltek egymás mellett, hanem egy igazi család.