— Balázskám, hát megígérted, hogy nem hagytok magamra! Mondd már meg a feleségednek, hogy adjon nekem pénzt! — Mária láthatóan arra készült, hogy mindenki füle hallatára hozza kellemetlen helyzetbe a menyét.
Eszter az íróasztalánál ült, és éppen a dossziék között tett rendet, amikor a titkárnője, Nóra sápadt, zavart arccal bekukkantott az ajtón.
— Eszter, odakint van egy hölgy, aki magához ragaszkodik. Azt állítja, hogy… — Nóra egy pillanatra elakadt — valamiféle rokona. És nagyon határozottan követeli, hogy beszélhessen önnel.
Eszter felemelte a tekintetét a papírok fölül. A reklámügynökség fogadóterében nap mint nap ügyfelek, beszállítók és partnerek fordultak meg, de családtagok soha. Rossz érzés szorította össze a gyomrát.
— Milyen hölgy?
— Körülbelül hatvan körüli lehet. Bézs esőkabát van rajta, nagy táskát hozott magával. Azt mondta, messziről érkezett.
Az anyósa. Eszter ajka vékony vonallá szorult. Mária még egyszer sem tette be a lábát a munkahelyére. Öt év házasság alatt sikerült köztük kialakítani egy ingatag, de működő távolságtartást: udvarias mosolyok a családi ebédeken, vasárnapi kötelező telefonhívások, néha egy-egy látogatás. Az utóbbi hónapokban azonban ez a kényes egyensúly megbillent.
Amióta Esztert kinevezték művészeti vezetőnek, és a fizetése majdnem megháromszorozódott, Balázs egyre sűrűbben ment át az édesanyjához. Kezdetben ártalmatlan okokkal: meg kellett húzni egy csöpögő csapot, vinni kellett néhány táskányi élelmiszert. Később megjelentek a pénzügyek. Először csak apróbb összegekről volt szó — gyógyszerre, számlákra. Eszter nem tiltakozott, hiszen tudta, hogy Mária nyugdíja nem túl magas.
A kérések azonban egyre nagyobbra nőttek. Két héttel korábban Balázs harmincezer forintot kért azzal, hogy az anyjának új hűtőre van szüksége. Eszter végül odaadta, noha már akkor gyanakodni kezdett: a régi hűtőszekrényt nemrég még saját szemével látta, és hibátlanul működött. Később derült ki, hogy a pénzből nem háztartási gép lett, hanem egy új bunda Máriának.
— Anya csak szégyellte bevallani, mire kell valójában — magyarázkodott akkor Balázs. — Kellemetlen neki, hogy magára költsön.
Az előző héten már húszezer forintra lett volna szükség, állítólag azonnali tetőjavításra Mária hétvégi házánál. Eszter akkor először mondta ki határozottan, hogy nem. Balázs megsértődött, és veszekedés lett belőle. Három napig alig szólt hozzá, majd végül a saját fizetéséből vette ki az összeget, holott korábban megegyeztek abban, hogy minden fölös pénzt a közös nyaralásra tesznek félre.
És most Mária megjelent itt. Az irodában. Kollégák, ügyfelek és kíváncsi tekintetek között.
— Kérem, vezesse be — sóhajtott Eszter fáradtan.
Mária úgy vonult be, mintha valami előkelő személyiség látogatná meg jóindulatból egy alacsonyabb rangú ismerősét. Körbehordozta a tekintetét a helyiségen: a korszerű bútorokon, a nagy üvegfelületeken, az ablakpárkányon álló friss virágokon. A szája elégedetlen grimaszba húzódott.
— Szép kis fészket raktál itt magadnak — jegyezte meg köszönés helyett, elnyújtva a szavakat. — Azt hittem, valami közönséges iroda lesz. Erre külön szoba, titkárnő, minden.
— Jó napot, Mária — Eszter felállt ugyan az asztal mögül, de nem indult elé. — Valami baj történt? Balázzsal minden rendben van?
— Hát éppen Balázskámmal nincs rendben semmi — vetette le magát az egyik vendégszékbe Mária, anélkül hogy megvárta volna, hellyel kínálják. — És ezt neked köszönhetjük.
Eszter érezte, ahogy lassan felkúszik benne a bosszúság, de az arca továbbra is fegyelmezett maradt.
— Ezt hogy érti?
— Nagyon jól tudod te azt. A fiam őrlődik. Az anyja segítséget kér, a felesége meg megtagadja tőle a pénzt. Szegény gyerek két oldalról kapja a nyomást.
— Mária, ezt inkább otthon kellene megbeszélnünk, nyugodt körülmények között…
— Nem, én nem akarom otthon! — csattant fel az anyósa, és rögtön hangosabb lett. — Otthon úgyis addig beszélsz neki, amíg elhiszi, hogy nem kell támogatnia a saját anyját! Itt legalább kiderül, milyen ember vagy valójában!
Az ajtón túl halk neszezés támadt. Valaki biztosan megállt a folyosón, mert meghallotta az emelt hangot. Eszter az üvegfalon keresztül látta a munkatársak elmosódó alakját: mind úgy tettek, mintha mélyen elmerülnének a feladataikban, de valójában megdermedtek.
— Kérem, halkabban — lépett ki az asztal mögül Eszter, majd félig behúzta az ajtót. — Itt mások dolgoznak.
— Dolgoznak, persze! — horkantott Mária. — Pénzt keresnek! És az én Balázskámnak mi marad? Biztosan csak utánad rohangál egész nap!
— Ez Balázs és az én magánügyem.
— Miféle magánügy az, ha a fiam szenved? — Mária beletúrt a táskájába, előkapott egy összegyűrt zsebkendőt, és a szeméhez nyomta, bár egyetlen könnycsepp sem jelent meg rajta. — Anya vagyok, érzem, ha a gyerekemnek nehéz. Tegnap is átjött hozzám, és olyan arcot vágott… teljesen kimerült volt. És mindez miattad van!
Eszternek eszébe jutott az előző este. Balázs valóban elment az anyjához, későn ért haza, szótlan volt és komor. A kérdéseire kurtán felelt, aztán szinte azonnal bement a hálószobába.