Ekkor anyám szólalt meg. Addig a nappali sarkában ült némán, és remegő ujjaival a takaró rojtjait babrálta.
– Eszterkém, kislányom, kérlek, hallgass apádra – mondta könyörgő, elvékonyodó hangon. – Tényleg képes lennél néhány négyzetméter miatt összeveszni a saját családoddal? Mi mindig mindent érted tettünk. Most is mi fizetjük az esküvőt… Lefoglaltuk az éttermet száz főre, megvettük neked azt a milánói ruhát is. Hát ennyire rossz szülők volnánk?
– Anya, hogy jön ide a ruha? – néztem rá kétségbeesetten. – Nem egy menyasszonyi ruháról beszélünk, hanem az életemről. Márk és az én jövőmről. Az a lakás nagyjából hatvanmillió forintot ér. A fele harmincmillió. Azt akarjátok, hogy egyszerűen ajándékozzam oda Balázsnak ezt az összeget, miközben neki egyetlen hónap alatt több bevétele van, mint amennyit mi Márkkal öt év alatt megkeresnénk?
– Más pénzében turkálsz! – visította Balázs felháborodva. – Az az én pénzem!
– Nem, Balázs, az az én pénzem! Az én részem abból a lakásból! – ekkor már én sem tudtam visszafogni magam, a hangom kiáltássá élesedett. – És eszem ágában sincs neked ajándékba adni!
Súlyos, szinte csengő csend ereszkedett ránk. A sarokban álló falióra egyenletes kattogása hirtelen túl hangosnak tűnt.
Apám lassan elindult felém. A tekintetében nyoma sem volt apai gyengédségnek; csak hideg, számító düh villant benne, egy olyan üzletember haragja, akinek valaki keresztülhúzta a gondosan felépített tervét.
– Akkor most jól figyelj – mondta halkan, de ettől a hangja még fenyegetőbbé vált. – Vagy holnap elmész a közjegyzőhöz, és aláírod, hogy a tulajdonrészedet a bátyádnak ajándékozod, vagy nem lesz esküvő. Lemondom a vacsorát, visszaviszem a ruhát a szalonba. És többé egyikőtök sem teszi be ide a lábát. Dönts.
Anyámra néztem. Lesütötte a szemét, és úgy meredt a takaróra, mintha az megmenthetné attól, hogy állást kelljen foglalnia. Balázs felé fordultam; arcán pimasz, elégedett vigyor ült, már előre a győzelmét élvezte. Végül Márkra emeltem a tekintetem.
Ő volt az ember, akit szerettem. Akihez menekültem volna, akiben támaszt kerestem, akiről azt hittem, mellettem áll majd, bármi történjék. Ott ült sápadtan, összeszorított szájjal, és a körmeit bámulta.
– Márk? – kérdeztem alig hallhatóan. – Te mit mondasz?
Nagyot nyelt, aztán felnézett rám. A szemében nem bátorságot láttam, nem felháborodást, hanem valami szánalmas, tanácstalan riadalmat.
– Eszter… talán tényleg… engedd el ezt a lakást – motyogta. – Majd megteremtjük magunknak, amire szükségünk van. Viszont meglenne az a szép esküvő, amiről álmodtál. És a szüleiddel sem kellene összeveszned.
Abban a pillanatban valami végleg elszakadt bennem. Mintha egy pattanásig feszített húr nem bírta volna tovább a terhelést, és fülsiketítő csattanással szakadt volna el.
Végignéztem rajtuk.
Apámon, aki a szeretetet pénzben és rangban mérte. Anyámon, aki egész életében csak férje halvány árnyékaként létezett, saját akarata nélkül. Balázson, az elkényeztetett, önző haszonlesőn. És a vőlegényemen, aki éppen akkor bizonyult túl gyengének, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá.
Ezért a „meseszép esküvőért”, ezért a rokonok és ismerősök előtti üres látszatért kellett volna mindent feladnom?