Hogy közben eláruljam saját magamat? Hogy lemondjak arról az egyetlen dologról, ami tényleg jog szerint az enyém volt? A nagymamám ajándékáról, amelyre egy életen át félretett, magától is megvonva mindent, csak hogy az unokáinak biztosabb jövőt hagyhasson?
Letettem a poharat az asztalra. Még volt benne egy kevés gyümölcslé, ezért lassan, óvatosan mozdultam, nehogy kilöttyenjen.
– Nem lesz esküvő – mondtam, és még engem is meglepett, milyen nyugodtan csengett a hangom. – A vacsorát lemondhatjátok, a ruhát visszavihetitek. A közjegyzőhöz viszont elmegyek. Csakhogy nem azért, amit ti szeretnétek, hanem hogy átvegyem az örökségemet, és eladásra kínáljam a részemet.
Apám arca sötétvörösre váltott.
– Ezt nem mered megtenni! – mordult rám. – Minden ügyletet meg fogok akadályozni! Az engedélyem nélkül egy lépést sem teszel!
– A törvény szerint, apa, a tulajdonrészemet annak adhatom el, akinek akarom – feleltem hűvösen, miközben eszembe jutott az ügyvéddel folytatott beszélgetésem. – Természetesen először Balázsnak ajánlom fel megvételre. Piaci áron. Ha nem él vele, vagy egy hónapon belül nem válaszol, akkor eladom kívülállóknak. Akár cigány családnak is. Vagy egy tízgyerekes házaspárnak. Képzeld csak el, mennyire örülnének három szobának a belvárosban.
– Te hálátlan kis… – Apám keze a magasba lendült, de én meg sem rezzentem.
Néhány másodpercig így álltunk egymással szemben. Aztán leengedte a karját, és zihálva sziszegte:
– Takarodj innen. Nem akarlak többé látni. Nekem nincs többé lányom.
– Ahogy gondolod – válaszoltam, majd megfordultam, és elindultam az ajtó felé.
– Eszter, várj! – Márk felpattant a kanapéról, és utánam sietett. – Mit művelsz? Mindent tönkreteszel! Pár nyomorult forint miatt!
A folyosón megálltam, és ránéztem. Alaposan, hosszan, mintha csak akkor pillantanám meg igazán először.
– Ez nem a pénzről szól, Márk – mondtam halkan. – Hanem a tiszteletről. Arról, hogy tisztelem magamat. A nagymamám emlékét. És azt a közös jövőt is, amelyről eddig azt hittem, létezik. De már nincs ilyen jövőnk. Nekem olyan férj kell, akire számíthatok, nem olyan gyáva ember, aki apám minden szavára bólogat, csak hogy megmaradjon a csillogó lakodalom egy éttermi ivászattal.
– Nem vagyok gyáva! – tiltakozott felháborodva. – Én csak józanul gondolkodom! Miért kellene háborút indítanunk a családod ellen?
– Azért, mert ez nem család – feleltem. – Ez inkább egy részvénytársaság. Apámnál van a többségi csomag, Balázs a legfőbb haszonélvező, én pedig… én még kisebbségi tulajdonos sem vagyok. Legfeljebb a személyzet, akinek az a dolga, hogy fenntartsa az engedelmes kislány szép díszletét. Isten veled, Márk.
Kiléptem a házból. A hűvös esti levegőt mélyen beszívtam, és valami egészen szokatlan könnyűség áradt szét bennem. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű. Bírósági ügyek, veszekedések, idegőrlő hónapok és vagyonmegosztás várt rám a saját bátyámmal.
Mégis, huszonöt év után először éreztem azt, hogy élek. Hogy az életem végre nem apám terveihez és vágyaihoz tartozik, hanem hozzám.
Három hónap telt el.
Egy kicsi, meghitt kávézóban ültem.