Hogy pontosan mire célzott az anyád, amikor azt mondta, hogy ez a lakás közös, és nekem úgysem lesz hová mennem.
– Hát… – Márk elbizonytalanodott. – Azért a lakás tényleg családi ügy. Anya is beszállt a felújításba.
– Négyszázezer forinttal. Három éve. Egy hatmilliós felújításnál.
– Már megint ezek a számaid! – Márk felpattant az ágyról. – Mi vagyunk neked, üzlettársak? Neked csak a pénz számít! Anyának igaza van: te fejben állandóan számológéppel jársz. Én lelki támaszt adok, hitet, támogatást, te meg mindent forintokra váltasz. Hol van a férjedbe vetett bizalmad? Hol a hála, amiért elviselünk ezzel a természeteddel?
Kiviharzott a hálóból, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a tok. Anna egyedül maradt. A mennyezet hófehér síkját nézte, és közben érezte, ahogy odabent valami lassan, rétegről rétegre jéggé dermed. Hideg, tiszta, nyugodt jéggé. „Elviselünk ezzel a természeteddel.” Ő, aki etetett, fizetett, kiszolgált két felnőtt embert, még legyen hálás is, amiért kegyesen megtűrik.
Felállt, és odament a tükörhöz. A visszaverődő képen egy harminckét éves nő állt előtte, szeme alatt sötét árkokkal, szája mellett fáradt, keserű vonással. Valamikor sokat nevetett. Valamikor tervei voltak, vágyai, saját jövőképe. Mostanra ezek helyén csak kötelességek maradtak.
Szombaton Anna találkozott Dórával. Egy parkhoz közeli, apró kávézóban ültek, lattét kortyolgattak, és beszélgettek. Pontosabban Anna beszélt, Dóra pedig hallgatta. Dóra pszichológusként dolgozott, és olyan figyelemmel tudott jelen lenni, hogy az ember mellette észrevétlenül kimondta azt is, amit önmaga előtt régóta kerülgetett.
– Felfalnak, Dóra. Érted? Nekik soha semmi nem elég. Keresem a pénzt – kevés. Fizetem a hitelt – kevés. Bevásárolok – kevés. Emellett még hálálkodnom kellene, kiszolgálnom őket, gyereket szülnöm, és áhítattal imádnom azt a tényt, hogy „elviselnek”.
– És Márk mit csinál közben?
– Márk? – Anna keserűen felnevetett. – Márk a kanapén fekszik, és konzolon játszik. Néha éppen „a startupján dolgozik”. Ez nagyjából annyit jelent, hogy a laptop előtt ül, és olyan prezentációkat küldözget, amelyeket senki sem nyit meg. Három év alatt egyetlen üzlet sem jött össze. Egy forint bevétel sem. Viszont van neki „lelki mélysége” meg „támogatása”. Szerinte ő erkölcsileg áll mellettem. Tudod, ez hogyan néz ki a gyakorlatban? Úgy, hogy néha nem üvölt velem pluszban csak azért, hogy az anyjának örömet szerezzen.
– És Erzsébet?
– Az anyósa külön történet. Két éve él nálunk, és azóta oktat, hogyan kell „igazi asszonynak” lenni. Nekem kell elsőként felkelnem, reggelit készítenem, mosogatnom, mosnom, takarítanom, mosolyognom és csendben maradnom. Mert „egy nő legyen lágy”. Ha pedig megpróbálok visszaszólni, azonnal jön a lemez: „mi befogadtunk a családba a te háttereddel, egyedülálló anya gyereke, az apád ki tudja hol, a nagyanyád nevelt, neked hálásnak kellene lenned”.
Dóra letette a csészéjét az asztalra.
– Anna, most nagyon figyelj rám. Ezt bántalmazásnak hívják. Anyagi és lelki bántalmazásnak. Te vagy a fő kenyérkereső, mégis elhitették veled, hogy te tartozol mindenkinek. Két felnőtt eltartott él belőled, és közben téged neveznek élősködőnek. Ez klasszikus megfordítás. Ők kapaszkodnak rád, de úgy állítják be, mintha te akaszkodnál rájuk. És tudod, mi a legijesztőbb?
– Mi?
– Az, hogy te még mindig elhiszed. Még mindig magyarázkodsz nekik. Még mindig bizonyítani akarod, hogy elég jó vagy.
Anna lesütötte a szemét. Gombóc szorította a torkát. Dórának igaza volt. Ő tényleg folyton védekezett. Folyton azt próbálta bebizonyítani, hogy megérdemli a szeretetet.
Ekkor megszólalt a telefonja. A kijelzőn Márk neve villant fel.
– Igen? – szólt bele Anna.
– Hol vagy?! Azonnal gyere haza! Anya talált valamit. Úgy látszik, te hazugságra építetted a családunkat!
– Micsoda?
– Gyere, és meglátod. Aztán készülj fel rá, hogy magyarázkodhatsz.
Anna elköszönt Dórától, majd taxit hívott. Az úton végig az ablakon át suhanó házakat nézte, és próbálta kitalálni, mi lehet ezúttal a vád. Nem sikerült eltalálnia.
A nappaliban olyan hangulat fogadta, mintha valami rögtönzött ítélőszék elé idézték volna. A dohányzóasztalon ott hevertek az ő személyes bankszámlakivonatai, mellette a megtakarítási számlájáról kinyomtatott papírok. Erzsébet asszony föléjük hajolt, arca eltorzult a diadalmas felháborodástól. Márk a fotelben ült, karba tett kézzel, és úgy nézett a feleségére, mint egy igazságos bíró a lebukott bűnösre.
– Hát itt van a nagy igazság! – jelentette ki ünnepélyes élvezettel az anyósa. – Nekünk filléreken siránkozik, sajnálja tőlünk a falatot is, közben meg hatmillió forintot dugdosott el magának! Júdás szoknyában! Mi itt küszködünk, Márk az utolsó idegszálait is beleteszi az üzletbe, ő meg gyémántokra gyűjtöget!
– Nem gyémántokra van – mondta Anna halkan. – Ez a biztonsági tartalékom. Arra az esetre, ha elveszíteném a munkámat, megbetegednék, vagy váratlan kiadás jönne. Minden forintját én kerestem meg.
– A tiéd? – Erzsébet közelebb lépett hozzá. – Házasságban minden közös! Te meglopod a férjedet! Itt élsz készen kapott kényelemben az én lakásomban…
Elharapta a mondatot, de már késő volt. A szavak ott maradtak a levegőben.
– Az ön lakásában? – kérdezte Anna lassan.
– A mi közös otthonunkban – javította ki magát gyorsan Erzsébet. – Ne kapaszkodj már minden szóba, te ostoba nő! Semmibe veszel minket! Idegenek vagyunk neked, igaz? Eltartottaknak tartasz bennünket, akik a te kezedből esznek?
Márk nem szólt. De a hallgatása sokkal árulkodóbb volt bármilyen mondatnál. Anna ráemelte a tekintetét.
– Te is így gondolod? Hogy megloplak titeket?
– Azt gondolom, hogy pénzt rejtegetsz előlem – felelte Márk. – Ez árulás, Anna.
Valami ekkor kattant benne. A szívére fagyott jégréteg hirtelen megrepedt, és a helyén felemelkedett valami hideg, tiszta, nyugodt düh. Többé nem félt. Nem akart védekezni. Nem igyekezett kedvesnek, hálásnak, jónak látszani.
– Ha én szerintetek eltartott vagyok, aki csak szipolyozza a pénzeteket – mondta tagoltan, minden szót külön letéve –, akkor semmi okotok tovább az én lakásomban élni. Mert ön, Erzsébet asszony, nincs ide bejelentve. Te pedig, Márk, a férjemként laksz itt, de ez az ingatlan az én házasság előtti különvagyonom. Mindkettőtöket ki foglak tenni. Elég volt.
Olyan csend ereszkedett a nappalira, hogy a konyhából áthallatszott a rosszul elzárt csap egyenletes csepegése. Erzsébet kinyitotta a száját, becsukta, majd újra kinyitotta.
– Micsodaaa?! – visította végül. – Ki vagy te egyáltalán?! Kirakni? Minket?! A saját férjedet hajítod ki az otthonából, te hálátlan féreg?!
Rárontott Annára, karjait hadonászva. Márk felugrott, elkapta az anyját, próbálta visszatartani. Kiabálás, zokogás, átkok törtek fel egyszerre. Anna mozdulatlanul állt, és nézte ezt az előadást, mintha kívülről szemlélné. A zajra még a szomszéd kutyája is ugatni kezdett a fal túloldalán.
Az első döbbenet lassan lecsengett, és az ordítást könyörgés váltotta fel.
– Anna, ne haragudj, anya túllőtt a célon – Márk egészen közel lépett hozzá, lehalkította a hangját, bizalmasra, puhára váltott. – Én is ideges voltam. Csak elragadtattam magam. Vegyünk egy nagy levegőt, jó? Te jó ember vagy, tudom, hogy meg fogsz bocsátani. Szeretlek. Ki szeretne még téged így, ezzel a természeteddel? Becsüld meg azokat, akik melletted vannak, amíg nem késő.
Anna hátralépett az ablak felé, közben észrevétlenül elővette a telefonját, és bekapcsolta a hangrögzítőt. A döntés pillanatok alatt állt össze benne. Ha ilyen könnyedén turkálnak a banki papírjai között, akkor innen már csak rosszabb jöhet. Bizonyítékokra lesz szüksége.
Erzsébet asszony, látva, hogy az üvöltés nem hozta meg a várt eredményt, taktikát váltott. Leült a kanapéra, kezét az ölébe simította, és magára öltötte a szenvedő, bölcs asszony szerepét.
– Kislányom, értsd meg végre. Mi befogadtunk ebbe a családba, pedig tudtuk, honnan jössz. Egyedülálló anya gyereke voltál, apád sehol, a nagyanyád cipelt a hátán. Neked hálásnak kellene lenned. Ez a lakás a mi közös otthonunk, én a lelkemet tettem bele. Add inkább ide azt a pénzt, ami a számládon van, Márknak kell. Mi pedig elfelejtjük ezt az ostobaságodat. Ne dobj ki minket, ezt még az Isten sem bocsátaná meg.
Márk bólintott.
– Igen, Anna. Engedd el ezt. Ne tedd tönkre a házasságunkat. Család vagyunk. Ami van, közös.
Anna a férjére nézett, aztán az anyósára. Család. Közös. Hála. Milyen szép, rendezett szavak. És mennyi rothadás bújik meg mögöttük.
– Vagyis ha békét akarok, adjak nektek hatmillió forintot, és még kérjek is bocsánatot?
– Nem nekünk adod, te buta, hanem a családi kasszába! – Erzsébet előrehajolt, aztán hirtelen megmerevedett, amikor észrevette Anna kezében a telefont. – És fejezd be ezt a felvételesdit! Te most minket rögzítesz?
Erzsébet elsápadt, majd vörös foltok gyúltak az arcán. Anna nyugodtan letette a készüléket a dohányzóasztalra, kijelzővel felfelé. A felvétel tovább futott.
– Egy hetet kapnak, hogy összepakoljanak és elköltözzenek.