Mostantól minden egyeztetés az ügyvédemen keresztül történik. És még valami, Erzsébet: ha még egyszer hozzányúl a holmijaimhoz, feljelentést teszek lopás miatt. A bankszámlakivonataim magántitoknak minősülnek. Minden rögzítve van. Az is, ahogyan megígérte, hogy tönkreteszi az életemet.
Aznap éjjel Anna kiment az erkélyre. A város odalent mély álomba merült; sárgás fényű ablakok világítottak a házak oldalán, valahonnan messziről tompán felmorajlott az út zaja. Anna egy régi takarót húzott maga köré, és a bőröndre nézett, amelyet fél évvel korábban pakolt össze, majd rejtett el a kamrában. Menekülős bőrönd volt. Titokban készítette össze: iratok, készpénz, néhány váltás fehérnemű. Akkor még azt hitte, egyszer majd eljön az a borzalmas nap, amikor nem bírja tovább, és az éjszaka közepén egyszerűen kiszökik a lakásból. Most azonban már világosan látta: nem neki kell futnia. Maradnia kell, és végig kell állnia ezt az egészet.
Visszament a hálóba, leült a laptop elé, és levelet írt egy ügyvéd ismerősének. Alig húsz perc telt el, már érkezett is a válasz: „Küldje át a lakás tulajdoni iratait és a fenyegetésekről készült felvételt. A jogszabályok alapján joga van kiköltöztetni bárkit, aki nem tulajdonos. Az anyósa jogilag senki ebben a lakásban, a férje pedig csak bejelentett lakó. Az anyósa fenyegetései és a férje passzivitása miatt jók az esélyei.”
Elkezdődött az új hét. Csendes volt, de ez a csend tele volt méreggel.
Erzsébet és Márk úgy tettek, mintha az előző jelenet meg sem történt volna. Mintha a veszekedés páraként felszállt volna, és nyomtalanul eltűnt volna a falak közül. Reggelente mindig került valami az asztalra, a ruhák példás rendben sorakoztak, a lakásban szinte nyugtalanító tisztaság uralkodott. Erzsébet felhagyott a nyílt csipkelődéssel. Helyette régi, családi értékekről szóló tévéműsorokat kapcsolt be, amikor Anna a közelben volt, és hangosan magyarázta őket a fiának.
– Nézd csak, Márk, ez az igazi asszony – mondogatta. – Imádta az urát, magára sosem gondolt, az egész életét neki szentelte. Meg is kapta érte a tiszteletet. Nem úgy, mint a maiak. Ezeknek csak az jár a fejükben, hogyan tegyék ki a férfit a saját otthonából. Önző népség, Isten bocsássa meg.
Márk helyeslően hümmögött, közben oldalról a feleségét figyelte. Anna ilyenkor bedugta a fülhallgatóját, és nem vett tudomást róluk. Pontosan értette, mi történik. Ez már egy új haditerv volt. A megfélemlítés nem vált be, a behízelgés sem, most hát a lassú, alattomos nyomásgyakorlással próbálkoztak. Közben az ügyvéd elküldte a keresetlevél tervezetét: a férj bíróság útján történő kiköltöztetése a közös élet ellehetetlenülése miatt, mellékelve a hangfelvételeket. Erzsébet esetében külön kijelentkezésről szó sem volt, mert semmiféle joga nem fűződött az ingatlanhoz. Elég lett volna rendőrt hívni azon a bizonyos napon.
Az ötödik napon Anna a szokásosnál korábban ért haza. Egy munkahelyi megbeszélést lemondtak, így este nyolc helyett már négy körül belépett a lakásba. Az előszobában levette a cipőjét, és hangtalanul indult tovább a szőnyegen. A nappali ajtaja zárva volt, mögüle beszéd szűrődött ki. Anna félúton megtorpant.
– Te szerencsétlen – sziszegte Erzsébet. – A bíróságon keresztül fog kitenni téged az utcára, mi meg itt maradunk egy fillér nélkül. Ezt okosan kell csinálni.
– Mit akarsz, mit tegyek? – Márk hangja fáradtan csengett.
– Most visszaveszel az arcodból, és telebeszéled a fejét szerelemmel. Eléred, hogy teherbe essen. Amint megszüli a gyereket, otthon marad vele, legyengül, kiszolgáltatottabb lesz. Egy gyerekkel már nem fog csak úgy ugrálni. Akkor majd a gyámhatósággal ijesztjük meg: azt mondjuk, idegileg labilis, bántalmaz minket. Váláskor a lakást a gyerekre hivatkozva osztani kell, részesedést kell neki biztosítani. Onnantól pedig engem is be lehet majd jelenteni nagymamaként. A végén még ő fogja a kezünkbe adni a kulcsokat.
Anna mozdulatlanná dermedt. A szíve előbb a torkába ugrott, aztán mintha lezuhant volna valahová a gyomra mélyére. Hallotta. A saját fülével hallotta. Ez már nem sértődés volt, nem családi hiszti, nem dühből odavetett mondat. Ez terv volt. Hideg, kiszámított terv arra, hogyan tegyék tönkre az életét.
– Anya, ez azért elég kegyetlen… Végül is a feleségem.
– Inkább egy dobozban akarsz lakni? – vágta rá Erzsébet. – Ő minket embernek sem néz. Hát akkor fizessen. És jegyezd meg: háborúban minden eszköz megengedett.
Anna lábujjhegyen hátrált el az ajtótól, besurrant a hálószobába, és óvatosan behúzta maga mögött az ajtót. Reszketett. Leült az ágy szélére, felkapta a telefonját, és bekapcsolta a kamerát. Remegő ujjakkal megnyitotta annak a diktafonos alkalmazásnak a beállításait, amelyet a munkahelyi megbeszélések rögzítéséhez használt; az alkalmazás a háttérben is képes volt hangot felvenni. A telefont a hálóban hagyta. Mély levegőt vett, majd újra kiment az előszobába, ezúttal szándékosan hangosan becsapva a bejárati ajtót.
– Megjöttem!
A nappaliban egy pillanat alatt elhallgattak. Egy perc múlva kinyílt az ajtó, és Erzsébet jelent meg, arcán olyan mézes-mázos mosollyal, mintha az imént nem Anna életének lerombolását tervezgette volna.
– Annácskám, nem is számítottunk rád ilyen korán! De jó, hogy hamarabb hazaértél. Épp vacsorát akartam tálalni. Maradj velünk, iszunk egy kis teát is.
Anna ránézett erre a mosolyra, ezekre a színlelt kedvességtől csillogó szemekre, amelyek mögött hideg számítás lapult. Aztán ő is elmosolyodott.
– Köszönöm, Erzsébet. Szívesen.
Éjjel, amikor Márk már elaludt a nappaliban – mostanában ott, a kanapén töltötte az éjszakákat –, Anna elővette a hálóban hagyott telefont. A hangfelvétel hosszúra sikerült, majdnem másfél órás volt. Megkereste benne a fontos részt. Meghallgatta egyszer. Aztán még egyszer. Majd harmadszor is. Ezután átmásolta pendrive-ra, feltöltötte a felhőbe, és készített róla még egy biztonsági másolatot egy másik pendrive-ra. Most már volt fegyvere. Nem jelképes, hanem valódi.
A hét utolsó napja szürke, hétköznapi reggelként érkezett meg. Az ablakon túl apró, makacs eső szitált, az eget alacsonyan gomolygó felhők fedték. Anna hétkor kelt, megitta a kávéját, és úgy öltözött fel, mintha munkába menne: szigorú szabású kosztüm, összefogott haj, alig észrevehető smink. Tudta, hogy ma minden eldől. Azt akarta, hogy a külseje is azt sugározza: teljesen ura önmagának.
Márk még aludt. A konyha felől palacsinta illata terjengett; Erzsébet reggelit készített, közben valami egyházi dallamot dúdolgatott. Minden olyan volt, mint egy békés, boldog családban. Csakhogy ez már régen nem család volt, hanem csatatér.
Délben megérkezett Erzsébet erősítése. Judit néni, az anyósa idősebb nővére úgy vonult be a lakásba, mint egy hadihajó: nagy termetűen, hangosan, eltökélten, hogy majd ő rendet tesz más házában. Anna nyitott ajtót neki, és azonnal megkapta a maga adagját a vádaskodásból.
– Hát miféle szívtelen teremtés vagy te, hogy egy idős asszonyt az utcára akarsz tenni? Hogy bír el téged a föld? Erzsébettel gyerekkorunk óta összetartunk, nem hagyom, hogy bántsd! Hol van a lelkiismereted, lányom?
Márk álságos virágcsokorral fogadta a feleségét: három fonnyadt szegfűvel, amelyet nyilván a legközelebbi árusnál kapott fel sietve. Megpróbálta arcon csókolni Annát, de ő félrehúzódott.
– Anna, ne csináld már ezt, elég volt a háborúból – suttogta a férfi. – Intézzük el szépen, tanúk előtt. Anya nem haragtartó, beszéltem vele, hajlandó elfelejteni mindent. Csak te is felejtsd el, és tedd vissza a pénzt a családba.
– A családba – ismételte Anna halkan, majd bement a nappaliba.
Erzsébet már ott ült, a nagy szenvedő szerepében. Vörösre sírt szem, zsebkendő a kézben, fájdalmasan összeszorított ajkak.
– Semmi baj, Judit, majd túléljük valahogy – sóhajtotta. – Fölötte úgyis az Úr ítélkezik. Mi békében elmegyünk, ha a lelkiismerete engedi.
Judit néni Anna felé fordult, két kezét csípőre tette.
– Na? Mit tudsz erre mondani, te szégyentelen?
– Erzsébet, Márk – szólalt meg Anna nyugodtan, tisztán, olyan hangon, ahogy egy munkahelyi tárgyaláson beszélt. – Ez az utolsó békés ajánlatom. Tanúk előtt. Ismerjék el, hogy hamisan vádoltak meg, és ígérjék meg, hogy holnapig botrány nélkül elköltöznek. Ebben az esetben nem teszek feljelentést.
Erzsébet teátrálisan az ég felé lendítette a karját.
– Hallják ezt? Fenyeget! Feljelentést akar tenni! Ugyan miért? Mi csak törődtünk vele, etettük, itattuk! Ő meg úgy szorongatta a pénzét, mint valami hálátlan eltartott…
– Maguk akarták így – vágott közbe Anna.
Elővette a telefonját, megnyitotta az alkalmazást, és megnyomott egy gombot. A készülék Bluetoothon keresztül kapcsolódott a tévéhez. A hatalmas képernyőn megjelent egy hangfájl ikonja.
– Ez meg mi? – kérdezte Judit néni gyanakodva.
– Hallgassák végig – felelte Anna. – Mindannyian.
A szobát betöltötte Erzsébet hangja. Az a karcos, behízelgő, alattomos hang.
– …Eléred, hogy teherbe essen. Amint megszüli a gyereket, otthon marad vele, legyengül, kiszolgáltatottabb lesz. Egy gyerekkel már nem fog csak úgy ugrálni. Akkor majd a gyámhatósággal ijesztjük meg: azt mondjuk, idegileg labilis, bántalmaz minket. Váláskor a lakást a gyerekre hivatkozva osztani kell, részesedést kell neki biztosítani. Onnantól pedig engem is be lehet majd jelenteni nagymamaként. A végén még ő fogja a kezünkbe adni a kulcsokat.
A csend úgy zuhant a helyiségre, mintha kalapáccsal ütöttek volna az asztalra. A pohár, amelyet Judit néni a kezében tartott, kicsúszott az ujjai közül, és csörömpölve tört darabokra a parkettán. Erzsébet nyitott szájjal meredt maga elé, mintha hirtelen gipszszoborrá változott volna. Márk előbb falfehérré vált, aztán vörös foltok lepték el az arcát.
– Ez ki van ragadva a szövegkörnyezetből! – ordította. – Én nem… én hallgattam! Én nem egyeztem bele!
– De nem is tiltakoztál – javította ki Anna.