A péntek este csendesnek ígérkezett. Anna a szokottnál később ért haza, két nehéz szatyor húzta a karját; bennük olívaolajos üvegek koccantak egymáshoz, mellettük drágább paradicsomkonzervek lapultak. Munka után még külön kitérőt tett a piac felé, mert rendes marhahúst és friss zöldfűszereket akart venni. Az egyik csomagban Márknak szánt meglepetés is volt: egy palack különleges malbec, amelyre a férje már fél éve vágyakozott. Anna abban reménykedett, hogy egy nyugodt este, egy pohár jó bor mellett végre sikerül beszélniük. Nem futólag, nem félmondatokban, hanem igazán.
A kulcs megfordult a zárban. Ahogy kinyílt az ajtó, a lakásból megégett olaj és hagyma szaga csapta meg. A küszöbnél már ott állt Erzsébet, az anyósa. Csípőre tett kézzel, keskeny vonallá préselt szájjal várta.
– Na végre, hazataláltál, éjjeli vándor – sziszegte. – A vacsora már rég kihűlt, a fasírt olyan, mint a gumi. Egy rendes feleségnél időben az asztalon van az étel, nem kóborol ki tudja merre.
Anna nem válaszolt. Levette a kabátját, vállfára akasztotta, miközben a szatyrok fájdalmasan húzták lefelé az ujjait.
– Dolgoztam, Erzsébet. Elhúzódott a megbeszélés.
– Ismerem én az ilyen megbeszéléseket – vágta rá az asszony. – Bezzeg a mi időnkben a nők is jártak munkába, mégis megfőzték az ebédet, rendben tartották a lakást, és a férjüket is fogadták. Te meg csak rohangálsz a karriered után, mintha az volna az életed értelme.
Anna bement a konyhába, és igyekezett úgy tenni, mintha nem hallotta volna. A tűzhelyen valóban ott állt egy serpenyő tele sötétbarna, összezsugorodott darabokkal, amelyek valaha fasírtok lehettek. Mellette egy lábasban kihűlt leves. Anna nekilátott kipakolni: a húst a hűtőbe tette, a konzerveket a polcra, a zöldeket vízbe állította, aztán mosogatni kezdte az egész nap felgyűlt edényeket.
Erzsébet leült az asztalhoz, állát a tenyerébe támasztotta, és olyan tekintettel figyelte a menyét, mintha ellenőrzést tartana. A nappaliból tompa lövések és robbanások hangja szűrődött ki. Márk a konzolon játszott, még arra sem vette a fáradságot, hogy kijöjjön köszönni.
– Annácskám – szólalt meg az anyósa hirtelen, most már mézesmázos, szinte kedves hangon, amitől Annának végigfutott a hideg a hátán. – Márknak kellene egymillió-kétszázezer forint az induló vállalkozásához. Egy hete maradt. Az a befektető, tudod, sürgeti. Te meg közben úgy élsz, mint aki vajban fürdik.
Anna megdermedt a mosogató fölött. Lassan elzárta a vizet, megtörölte a kezét a konyharuhában, majd hátrafordult.
– Tegnap utaltam neki kétszázezer forintot reklámra. Előtte én fizettem ki a programozótanfolyamát is. Miféle egymillió-kétszázezerről beszélünk?
– Hát pénzről, miről másról! – csapta össze a kezét Erzsébet. – Nem érted? Egy családban közös a kassza. Vagy sajnálod a saját férjedtől? Tőlünk az utolsó inget is lehúznád. Kávét venni magadnak minden reggel van pénzed, de amikor családi ügyre kellene, akkor hirtelen összeszorul a markod. Fordított eltartott vagy te, ez az igazság.
Anna összezárta a fogát. Eszébe jutott a reggeli apró cappuccino, amelyet az iroda melletti kávézóban vett nyolcszáz forintért. Aznap az volt az egyetlen kis öröme. És ezt a cappuccinót már két hónapja a szemére hányták.
– Anya, hagyd már – hallatszott Márk hangja a nappaliból, de fel sem kelt a kanapéról. – Anna, tényleg nagyon spórolós lettél. Régen nem ilyen voltál. Akkor még hittél bennem.
Anna kilépett a folyosóra, ahonnan rálátott a nappalira. Márk a kanapén hevert, lábát a karfára dobta, szemét le sem vette a tévéről. A képernyőn szörnyek rohangáltak, gépfegyverek kattogtak. Harmincnégy éves férfi. Harmincnégy.
– Márk, beszéljük meg ezt kettesben – mondta halkan.
– Mi ez a suttogás? – szólt közbe azonnal Erzsébet, aki közben megjelent a konyhaajtóban. – Előttem már titkolóztok? Én is itt lakom, ha nem felejtetted volna el. A lelkemet tettem bele ebbe az otthonba. Az idegeimet és a megtakarításomat is. Te meg úgy bánsz velünk a fiammal, mintha idegenek lennénk.
Anna lassan felé fordult. A lelke és a megtakarítása. Négyszázezer forintot adott a felújításba három évvel korábban. Négyszázezret, amiről azóta egyetlen napra sem feledkezett meg. Csakhogy maga a felújítás több mint hatmillió forintba került, és annak minden fillérét Anna kereste meg. Ahogy a lakáshitel önerejét is. Ahogy magát a hitelt is ő fizette.
Erzsébet szent felháborodással nézett rá, aztán a fiához fordult, mintha Anna ott sem állna közöttük.
– Ebből soha nem lesz igazi feleség. Csak magára gondol. De sebaj, majd én helyre teszem. A lakás most már közös, ennyi. Innen úgysem megy sehová.
Anna nem felelt. Bement a hálószobába, becsukta maga mögött az ajtót, leült az ágy szélére, és hosszú ideig csak a munkapapírokkal teletömött táskáját bámulta. Végül elővette a laptopját, megnyitotta a banki alkalmazást. Hatmillió forint állt a megtakarítási számláján. A biztonsági tartaléka, amelyet három éven át rakosgatott félre. Márk nem tudott róla. Erzsébet pedig végképp nem.
Anna lecsukta a gépet, és lefeküdt. Aludni azonban nem tudott.
Eszébe jutott, hogyan kezdődött minden. Öt évvel korábban a nagymamája, az egyetlen igazán közeli hozzátartozója, kétmillió forintot hagyott rá örökségül. Márk akkor azt javasolta, tegyék bele a lakáshitel önerejébe; azt mondta, neki is vannak félretett pénzei. Amikor azonban elérkezett a szerződés aláírásának napja, az ő pénze „valahogy nem lett meg”. Állítólag mindent beletett egy forradalmi projektbe. A lakás Anna nevére került. A hitel is. Erzsébet akkor csak ennyit mondott: „Akkor fizesd is te, ha ennyire önálló vagy. Az én fiamat ne rángasd adósságba.”
Anna fizetett. Minden hónapban. Száznegyvenezer forintot. A rezsi, az élelmiszer, a tisztítószerek, a gyógyszerek, ha valaki megbetegedett, a ruhák, a háztartási gépek – minden az ő vállára nehezedett. Márk időről időre pénzt kért a nagy ötleteire, és ezek az összegek soha nem kerültek vissza hozzá. Erzsébet évek óta nem dolgozott, a szerény nyugdíjából élt, de közben folyamatosan ő oktatta Annát arra, hogyan kellene „rendesen élni”. Anna pedig tűrt. Mert szerette Márkot. Mert hinni akarta, hogy a család a legfontosabb. Mert a saját anyja ivott, és kislányként a nagymamára hagyta őt, Anna pedig megfogadta, hogy neki másmilyen élete lesz. Másmilyen családja.
Végül pontosan ilyen család jutott neki.
Vasárnap Erzsébet látványos ebédet rendezett. Előkerült a régi, nagymamától maradt porcelánkészlet, az anyósa pitéket sütött, és most az asztalfőn trónolt, akár egy császárnő. Márk üres tekintettel ült mellette, villájával unottan piszkálta a tányérján lévő ételt.
– Annácskám, kérsz még egy kis levest? – turbékolta Erzsébet. – Olyan sovány vagy, a munka teljesen kiszív belőled mindent. Ideje volna már a lelkeddel is törődni. Meg az anyasággal. Ketyeg az óra, drágám. Szülöd nekünk az unokát, elmész gyedre, Márk pedig végre felveszi a férfiszerepet, és keresni fog. Te meg otthon leszel a férjed mellett, biztonságban, mintha kőfal védene.
Anna felemelte a tekintetét a tányérjáról.
– És addig miből élünk, amíg ő majd felveszi ezt a szerepet? A hitel az én nevemen van. Ki fogja fizetni?
Erzsébet kelletlenül összehúzta a száját, majd szalvétával megtörölte az ajkát.
– Ha Isten báránykát ad, legelőt is ad hozzá. Ne feleselj az idősebbekkel. Az anyaság a legfontosabb hivatásod, nem az, hogy egész nap papírok között turkálj.
– Azokban a papírokban van a fizetésem, Erzsébet. Meg a hitel. Meg a hűtőre felvett részlet. És ha már itt tartunk, a maga pitéinek ára is.
Márk mintha ekkor ébredt volna fel. Felkapta a fejét, és végre elszakadt a gondolataitól.
– Anna, komolyan, te mindig csak a rosszat látod. Nagy ügy, egy lakáshitel. Beindítom az üzletet, és mindent kifizetünk. Adj egy kis időt.
– Mennyi időt, Márk? Három éve ezt mondod. Egyetlen működő projekted sincs. Még a rezsit sem fizetted be egyszer sem.
– Na, tessék, már megint kezded – tolta félre Márk a tányérját. – Anyának igaza van. Te fejben folyton számológéppel járkálsz.
Erzsébet elégedetten bólintott. Anna érezte, hogy hányinger szorítja össze a torkát. Felállt az asztaltól.
– Köszönöm az ebédet. Lefekszem egy kicsit, megfájdult a fejem.
Este Márk benyitott a hálóba. Anna egy könyvvel ült az ágyon, és úgy tett, mintha olvasna. A férfi leült mellé az ágy szélére, és megpróbálta megfogni a kezét. Anna elhúzta az ujjait.
– Anna, ne veszekedjünk már. Anya értünk próbálkozik.
– Mit jelent az, hogy értünk? Engem élve fal fel.
– Ő jó ember. Csak azt szeretné, hogy minden normálisan menjen.
– Normálisan? Az a normális, hogy én dolgozom, mint egy igásló, te a kanapén heversz, az anyád pedig eltartottnak nevez?
Márk fintorgott.
– Nem úgy értette. Te egyszerűen mindent félremagyarázol.
– Akkor magyarázd el nekem.