— Hogy az én kötelességem ételt tenni az anyád elé, miközben ő a puszta jelenlétemet sem bírja elviselni?
— Nem utál ő téged… csak ilyen. Nehéz természetű, mindenkiben talál hibát.
— Péter, ne csinálj úgy, mintha nem értenéd. Nem „mindenkiben” talál hibát. Bennem. És ezt te is pontosan látod.
Az arca vörösre gyúlt, de nem hátrált meg.
— A feleségem vagy! Az anyám joggal várhatja el, hogy tisztelettel bánj vele!
— Én meg joggal várhatnám el, hogy a férjem legalább egyszer az életben mellém álljon! Csak valahogy nem emlékszem ilyen alkalomra.
Ezzel kinyitottam az ajtót, és elmentem.
A következő hetek már nyílt hadviselésnek tűntek. Amint kiderült, hogy Erika átjön hozzánk, én valamilyen ürüggyel eltűntem: Júliához mentem, sétáltam, bevásároltam, bármit kitaláltam, csak ne kelljen vele egy légtérben lennem. Péter minden ilyen alkalom után egyre ingerültebb lett.
— Anna, ez nem folytatódhat így! — robbant ki belőle egy újabb látogatás után. — Anya könnyek között ment haza! Azt mondta, gyűlölöd!
— Ebben most kivételesen igaza volt.
— Ezt hogy mondhatod ilyen hidegen?
— Úgy, hogy két éve a feleséged vagyok, és az anyád egyszer sem volt képes a nevemen szólítani. Számára én vagyok „a feleséged”, „az a nő”, esetleg csak „ő”. Bármit teszek, az rossz. Ha főzök, ízetlen. Ha takarítok, nem elég alapos. Ha veszek valamit a lakásba, ízléstelen. Elvárja, hogy mindent az ő kedve szerint rendezzek át, közben pedig úgy beszél velem, mintha alkalmazott lennék, akinek az a dolga, hogy körülötte ugráljon. És te mindezt hagyod.
— Én nem hagyok semmit! Csak anya…
— Anya, anya, mindig csak anya! — szakítottam félbe, mert már nem bírtam tovább. — Péter, hatvankét éves felnőtt asszony. Nem gyerek, nem magatehetetlen, nem szorul arra, hogy minden percben kiszolgálják. Ő mégis úgy viselkedik, mint egy sértett királynő, te pedig boldogan asszisztálsz hozzá.
— Ő az anyám!
— Én pedig a feleséged vagyok. Pontosabban… már egyre kevésbé érzem annak magam.
Aznap este olyan veszekedés tört ki köztünk, amilyenre korábban nem volt példa. Péter végül bevágta maga mögött az ajtót, és egy barátjánál keresett menedéket. Én pedig ott maradtam a csendben, és először mertem igazán végiggondolni, mi is lett a házasságunkból.
Mi kötött még össze minket? Péter minden helyzetben az anyját választotta. Mindegy volt, miről volt szó, kinek volt igaza, hogyan éreztem magam. Az én fájdalmam, a véleményem, a határaim nem számítottak. Nem egyenrangú társat látott bennem, hanem valakit, akinek alkalmazkodnia kell az ő családi szabályaihoz.
Én pedig két teljes éven át igyekeztem megfelelni. Jó feleség akartam lenni egy férfinak, aki csak jó fiú akart maradni az anyja szemében.
Amikor Péter késő este hazajött, már tudtam, mit kell mondanom.
— Beszélnünk kell. Komolyan.
— Ha megint anyáról akarod kezdeni…
— Nem róla. Rólunk. Péter, válaszolj őszintén: szeretsz engem?
— Persze, hogy szeretlek! Miféle kérdés ez?
— Akkor miért nem védtél meg soha vele szemben?
Felsóhajtott, mintha én lennék az, aki túlzásba visz mindent.
— Anna, anya nem támad téged. Csak… elmondja a véleményét.
— Szerinted vélemény az, hogy semmit nem csinálok jól? Hogy rosszul főzök, rosszul takarítok, rosszul öltözöm, rosszul viselkedem? Hogy közben még nekem kellene szórakoztatnom és kiszolgálnom? Te ezt tanácsnak nevezed?
— Talán egyszerűen túl érzékenyen veszed…
Abban a pillanatban minden világossá vált. Péter nem fog változni. Az anyja mindig előrébb lesz, én pedig maradok a túlérzékeny, hisztis nő, aki „félreérti” a helyzetet.
Hirtelen egészen nyugodt lettem.
— Holnap is jön az anyád?
— Igen. És most tényleg nagyon kérlek, hogy…
— Jó. Itthon leszek.
Láttam rajta a megkönnyebbülést. Szinte felragyogott.
— Komolyan? Anna, köszönöm. Tudtam, hogy végül belátod.
— Péter — folytattam csendesen —, csomagolj össze.
A mosoly lefagyott az arcáról.
— Tessék?
— Holnap az anyád jöhet, de te már nem fogsz itt lakni. Ez az én lakásom. Nem akarom többé, hogy akár te, akár ő itt éljetek az életem közepén.
— Anna, megőrültél? Mit beszélsz?
— Azt, amit hónapok óta magamban hordozok. Az anyádnak talán nagyszerű fia vagy. Nekem viszont nagyon rossz férjem lettél. Kérlek, pakolj össze.
Előbb vitatkozott, aztán könyörgött, később fenyegetőzni próbált. Én azonban már nem engedtem. Reggelre összeszedte a holmiját, becsukta maga mögött az ajtót, és elment.