— Különben a kosz és a kórokozók ott maradnak rajtuk.
— Péter, szólj már a feleségednek, hogy egy tisztességes levest nem így készítenek. Ez inkább víz, mint étel.
— Péter, magyarázd el neki, hogy ha vendég érkezik, nem illik otthoni göncben ajtót nyitni, hanem rendesen fel kell öltözni.
Péter pedig csak helyeselt, aztán esténként, mintha óvatosan egy törékeny tárgyat tenne elém, továbbadta Erika „jóindulatú” megjegyzéseit.
— Anna, lehet, hogy anyának igaza van… Talán tényleg forróbb vízzel kellene mosogatni. Ő csak mondta, hogy…
Egy idő után világossá vált számomra, hogy Erika minden látogatása egyfajta vizsga. Olyan vizsga, amelyen nekem már azelőtt beírták az elégtelent, hogy bármit is csináltam volna. Akárhogy igyekeztem, akármit változtattam meg, mindig akadt valami, ami szerinte elfogadhatatlan volt.
Egyszer összeszedtem a bátorságomat.
— Erika, nem lehetne, hogy egy kicsit ritkábban jön? — kérdeztem halkan. — Nemrég házasodtunk össze, szeretnénk néha kettesben is lenni.
Az anyósom arca azonnal megkeményedett.
— A fiamat akkor látogatom meg, amikor akarom — jelentette ki. — Péter az egyetlen gyermekem. Nem fogom hagyni, hogy bárki közénk álljon.
Péter nem szólt semmit. Ahogy máskor sem.
Néhány nappal később Erika ismét becsöngetett. Mintha mi sem történt volna, újra nekilátott kioktatni: hogyan kell teát készíteni, milyen módon kell összehajtani a ruhákat, milyen hangnemben illik beszélni a szomszédokkal.
— Bezzeg régen a menyek tudták, mi az anyós iránti tisztelet — sóhajtotta teátrálisan. — A mai fiatal nők meg azt képzelik, hogy mindenki tartozik nekik. Péter, neked kellene egy kicsit megnevelned a feleségedet.
Akkor esett le igazán, hogy ez nem a levesről, nem a mosogatásról, nem a függönyről szól. Nem is arról, hogy én ügyetlen vagyok-e. Erika egyszerűen nem tudta elengedni a fiát. Továbbra is ő akarta meghatározni Péter életét, én pedig útban voltam neki.
Amikor legközelebb Péter bejelentette, hogy az édesanyja jön hozzánk, nyugodtan csak ennyit mondtam:
— Nagyszerű. Én addig átmegyek a barátnőmhöz.
— Tessék? — nézett rám értetlenül. — De hát anya érkezik!
— Tudom. Akkor legalább kettesben tölthetitek az időt.
— És ki főz? Ki teszi meg az asztalt?
— Miért, már nem emlékszel, hogyan kell? Vagy Erika nem tudja?
Péter zavartan elnémult. Én viszont fogtam a táskámat, és elmentem.
Csak késő este értem haza. Péter komor arccal várt.
— Anya nagyon rosszul érezte magát emiatt. Kifejezetten miattad jött, te pedig nem voltál itthon.
— Nem hozzám jött, hanem hozzád — válaszoltam. — Remélem, jól elvoltatok.
— Anna, te félreérted. Anya értünk teszi. Segíteni próbál.
— Segíteni? Péter, fél év alatt az anyád egyetlen kedves mondatot sem tudott hozzám intézni. Amit főzök, az ehetetlen. Amit veszek, az rossz. Ahogy takarítok, az nem megfelelő. Közben pedig azt várja, hogy ünnepelt vendégként fogadjam, kiszolgáljam és még szórakoztassam is. Ezt nevezed segítségnek?
— Talán csak azt szeretné, hogy minden rendben legyen…
— Mondd csak, Péter, egyszer is megvédtél engem előtte? Mondtad neki valaha, hogy jó feleséged vagyok? Hogy elégedett vagy azzal, ahogy főzök, rendben tartom a lakást, törődöm veled?
Nem válaszolt. A hallgatása mindent elmondott.
A következő alkalommal ugyanaz történt.
— Már megint hová készülsz? — háborodott fel Péter, amikor meglátta, hogy felveszem a kabátomat. — Anya mindjárt itt lesz!
— Júliához megyek. Beszélgetünk egy kicsit.
— És a vacsora? Anya éhes lesz!
— Péter, harmincéves felnőtt férfi vagy. Komolyan azt mondod, hogy nem tudsz enni adni a saját anyádnak?
— De hát ez… ez női dolog!
Megálltam az ajtóban, és hosszú másodpercekig csak néztem rá. Két éve éltem ezzel az emberrel, és most először láttam igazán tisztán, kivel is kötöttem össze az életemet.
— Miféle „női dolog”?