Most pedig nem a véleményemet kérik, hanem az aláírásomat. Érzi a különbséget?
A vonal túlsó végén néhány másodpercig csend lett.
– Eszterkém, te nagyon okos lány vagy, de egy családban nem lehet mindent paragrafusokkal mérni. Ott bizalom is van…
– A bizalom ott kezdődik, hogy a döntés előtt beszélnek az emberrel. Nem akkor, amikor már minden el van rendezve.
Eszter letette a telefont.
A konyhában maradt, az ablak előtt állva. Odalent, az udvaron Lilla a szomszéd kislánnyal ugrókötelezett. Hangosan nevetett, felszabadultan, úgy, hogy az egész udvar hallhatta.
Eszter ekkor arra gondolt: nem akarom, hogy húsz év múlva az én lányom is így álljon valahol, és azon töprengjen, vajon mi az, ami tényleg az övé.
Időpontot kért egy ügyvédhez. Nem csapott jelenetet, nem jelentette be senkinek ünnepélyesen. Egyszerűen felhívta, beírta a naptárába, és elment.
Az ügyvéd negyven év körüli nő volt. Gyorsan beszélt, pontosan fogalmazott, és nem vesztegette az időt fölösleges körökre.
– Amíg a lakás az anyósa nevén van, jogilag önnek semmilyen biztos pozíciója nincs benne. Ha kizárólag a férjére íratják át, válás esetén komoly nehézségek adódhatnak. Önök fizettek valamennyit a lakásra?
– A rezsit igen. A felújítás egy részét is mi álltuk.
– Vannak róla papírok?
– Néhány megvan. Én… eltettem őket. Igazából nem is tudtam, miért.
– Jól tette, hogy megőrizte őket – bólintott az ügyvéd, és egy pillanatra alaposabban ránézett. – A legjobb megoldás az lenne, ha közös tulajdonként jegyeznék be az ingatlant. Beszéljen a férjével. Ha nemet mond, akkor kezdjen el külön gondolkodni a saját anyagi biztonságáról, ettől a lakástól függetlenül.
Eszter kilépett az irodából, beült az autóba, és sokáig nem indított.
Nem sírt. Csak ült, és gondolkodott.
Nyolc éven át ő volt „Eszterke”. A meny. Aki rosszul pólyáz, rosszul fej, rosszul válaszol. Akit nem a döntésről kérdeznek, csak arról, hogy hajlandó-e odatenni a nevét a papír aljára.
Elég volt.
Gáborral este beszélt, amikor Lilla már aludt.
– Gábor, azt szeretném, ha most tényleg meghallgatnál. Nem anyád nevében, hanem te.
– Hallgatlak.
– Azt akarom, hogy én is szerepeljek a lakás tulajdonosai között. Társtulajdonosként. Nem azért, mert nem bízom benned. Hanem azért, mert Lilla az én lányom is. Kötelességem gondolni az ő jövőjére. És a sajátomra is.
– Anya ebbe nem fog belemenni…
– És te? – vágott közbe Eszter halkan, de keményen. – Te beleegyeznél?
Gábor hosszú ideig nem felelt. A tekintete az asztallapra tapadt.
– Eszter… – kezdte végül.
– Gábor, ez nem fenyegetés. Csak kimondom, amit érzek. Belefáradtam abba, hogy ebben a családban senkinek számítsak. Szeretlek. De nem tudok tovább úgy élni, mint egy meny, akinek nincs joga beleszólni semmibe.
Valami megváltozott az arcán.
Talán akkor történt meg először, hogy valóban meghallotta őt.