Vagy legalább annyit megértett belőle, hogy Eszter most már nem fog hátralépni. Hogy ennek mi volt az oka, tulajdonképpen mindegy is volt. A fontos az volt, hogy Gábor nem legyintett rá, nem mondta azt, hogy „már megint túlreagálod”, és nem zárta le a beszélgetést.
Hallgatott.
És gondolkodott.
Pénteken Mária megjelent az iratokkal.
A közjegyzőt egy órával későbbre várták. Az anyósa szépen kirakta a papírokat az asztalra, töltött magának teát, aztán leült. Nyugodtnak tűnt, sőt, szinte biztosnak abban, hogy minden pontosan úgy történik majd, ahogyan ő eltervezte.
– Eszterkém, ide kell az aláírásod.
Eszter lenézett a lapra. Aztán a férjére pillantott.
Gábor lassan felemelte a fejét.
– Anya, mi ezt átgondoltuk… Eszter nevét is fel kell venni. Társtulajdonosként.
Olyan csend zuhant a szobára, hogy kintről még a villamos távoli zörgése is behallatszott.
– Gábor – szólalt meg Mária nagyon halkan –, mit beszélsz te?
– Azt, amit mondtam. Eszter nyolc éve itt él. Lilla itt nő fel. Így tisztességes.
– Tisztességes? – Mária hosszasan nézett a menyére. – Te fordítottad ellenem.
– Nem – felelte Eszter nyugodtan. – Beszéltem vele. A kettő nem ugyanaz.
Mária felállt. Egyenként összeszedte a papírokat, gondosan egymásra igazította őket, aztán szó nélkül felvette a kabátját.
Az ajtóban mégis visszafordult.
– Makacs vagy, Eszter.
– Tudom – mondta Eszter. – De ezt nem hibának tartom.
A közjegyző végül három héttel később jött.
Addigra Mária, úgy látszott, végiggondolta a dolgot, és belement. Nem örömmel, nem mosolyogva, nem öleléssel pecsételve meg a békét, de belement. Talán Gábor beszélt vele. Talán ő maga is belátta, hogy nincs más járható út.
Amikor Eszter aláírta a dokumentumokat, a keze már nem remegett.
Később hárman léptek ki az utcára: ő, Gábor és Mária. Egyikük sem szólt semmit. A hallgatás most nem volt barátságos, de már nem is ellenséges. Inkább olyan volt, mint egy keskeny híd, amelyen óvatosan át lehet menni.
Az autónál Mária egyszer csak megszólalt. Nem nézett Eszterre, inkább oldalra, valahová az utca felé beszélt.
– Lillának vegyetek fagyit. A vaníliát szereti.
Ennyi volt a békeajánlat.
Kicsi, ügyetlen, de valódi.
Eszter elmosolyodott.
– Veszünk. Köszönöm, Mária.
Este Lilla a konyhaasztalnál ült, ette a fagyit, összekente vele a száját, az orrát, még a kis ujjait is. Nevetett, Gábor papírtörlőt keresett, Eszter pedig letörölte a gyerek arcát, és közben arra gondolt: ezért.
Nem a győzelemért.
Nem egy pecsétes papírért.
Hanem azért, hogy itt ülhessenek, ebben a lakásban, amelyet végre nemcsak használtak, hanem otthonnak is nevezhettek. Úgy igazán.
Egy meny bármelyik családban válhat családtaggá. De csak akkor, ha ő maga sem egyezik bele többé abba, hogy idegenként kezeljék.
Nehéz kimondani, mire vágyik az ember. Különösen akkor, ha nyolc éven át inkább hallgatott.
De egyszer el lehet kezdeni.