És mindehhez nap mint nap társult Mária hangja: halk, udvarias, szinte selymes, azzal az állandó mondattal, hogy ő csak segíteni szeretne.
Egyik este Eszter már nem bírta tovább.
– Gábor, kérlek, beszélj vele – mondta halkan.
A férje fáradtan sóhajtott.
– Eszter, hát… alapvetően nincs rossz szándéka. És azért van tapasztalata.
– Egyetlen gyerekkel. Harminc évvel ezelőttről.
– Na és? Mégiscsak az anyám…
Eszter akkor értette meg igazán, hogy ebben a lakásban nincs mellette senki. Van egy férje, aki szereti őt, igen. Csak az anyját valahogy erősebben szereti. Vagy másképp. Vagy egyszerűen úgy nőtt fel, hogy Mária szava után már nincs vita.
Egy meny ebben a helyzetben vagy összeroppan, vagy megtanul együtt élni vele.
Eszter az utóbbit választotta. Nyelt, tűrt, családi ebédeken mosolygott, és nem mondta ki, amit gondolt.
Eltelt hat év.
Addigra Eszter már vezető beosztásban dolgozott, tisztességes fizetése volt, és titokban félre is tett valamennyit egy külön számlára. Nem verte nagy dobra, még magának sem tudta pontosan megmagyarázni, miért csinálja. Csak kellett neki valami, ami kizárólag az övé.
Aztán egy este Gábor úgy lépett be az ajtón, mint aki valami kellemetlen dolgot készül bevallani.
Sokáig kavargatta a teáját. Nem nézett Eszterre. A telefonját piszkálta, majd letette, aztán újra felvette.
– Gábor, mondd már ki – szólalt meg végül Eszter.
A férfi megköszörülte a torkát.
– Anya át akarja íratni a lakást. Rám. A közjegyző szerint így egyszerűbb, adózás szempontjából is jobb megoldás.
Eszter lassan letette a bögréjét az asztalra.
– Csak a te nevedre?
– Hát… igen.
– És én?
– De hát a feleségem vagy. Ez gyakorlatilag ugyanaz.
– Nem, Gábor. Papíron ez egyáltalán nem ugyanaz.
A férfi arca megrándult. Mindig ilyen képet vágott, amikor egy beszélgetés kényelmetlenné vált.
– Eszter, anya nem idegen ember…
– Én sem vagyok az! – csattant fel Eszter, hosszú évek óta először igazán felemelve a hangját. – Nyolc éve élek itt. Itt született Lilla. Én intéztem a felújítást, én is fizettem a lakás költségeit, és te most azt mondod nekem, hogy ez „ugyanaz”?
Gábor felállt, tett néhány kört a konyhában.
– Te mindent túlbonyolítasz.
– Nem. Én most kezdem végre megérteni, hogyan működik ez az egész.
Másnap Mária telefonált.
A hangja a szokásos volt: lágy, meleg, gondosan kimért.
– Eszterkém, tudom, hogy Gábor felzaklatott. Nem jól magyarázta el. Ez tényleg csak technikai kérdés. A közjegyző mondta, hogy a mi helyzetünkben így a legegyszerűbb.
– Kinek a helyzetében? – kérdezte Eszter nyugodtan.
– Hát… a családéban.
– Mária, nyolc éve vagyok ennek a családnak a menye. Soha senki nem kérdezte meg, mit gondolok a fontos döntésekről. Egyetlen egyszer sem.