A családtag
– Eszterkém, csak írd alá itt. Semmiség az egész, puszta formaság.
Eszter lenézett a papírra, aztán az anyósára emelte a tekintetét. Majd megint a lapra nézett.
A „puszta formaság” kifejezést már ismerte. Nem is akárhonnan. Nyolc éve hallgatta újra meg újra.
Amikor Mária először azt mondta, „csak átugrom, segítek egy kicsit, szomszéd módjára”, abból az lett, hogy többé bejelentkezés nélkül járt hozzájuk. Amikor azt ígérte, „csak megnézem, hogyan fürdeted Lillát”, hamar kiderült, hogy Eszter szerintük mindent rosszul csinál. És amikor azzal állt elő, hogy „én csak azt szeretném, hogy Gábornak jó legyen”, annak az lett a vége, hogy Eszter véleménye ebben a családban semmit sem nyomott a latban.
Most pedig a „csak formaság” azt jelentette volna, hogy aláír egy iratot, amely szerint neki abban a lakásban semmiféle joga nincs.
– Ezt át kell gondolnom – mondta halkan.
Mária meglepetten pislogott. Ilyen választ láthatóan nem várt.
Eszter huszonhárom évesen ment férjhez.
Gábor már az elején megfogta valamivel. Megbízhatónak tűnt, otthonülő típus volt, és amikor nevetett, apró gödröcskék jelentek meg az arcán. Dolgozott rendesen, nem panaszkodott folyton, és bármihez nyúlt, meg tudta javítani. Az édesanyja akkoriban azt mondogatta: ilyen férfit manapság nagyítóval kell keresni.
Mária eleinte egészen elviselhetőnek látszott. Jó, kissé akadékoskodó volt, de hát melyik anyós nem az egy kicsit? Eszter úgy gondolta, majd összecsiszolódnak. A lényeg úgyis Gábor.
Össze is csiszolódtak. Csak éppen nem úgy, ahogy ő remélte.
Az első két év békésen telt. Albérletben laktak, a maguk életét élték. Aztán Mária előállt az ötlettel, hogy költözzenek be az ő kétszobás lakásába. „Mineek fizetnétek a bérleti díjat? Ott leszek a közelben, segítek, ha kell.” Gábor azonnal rábólintott, Esztert pedig lényegében meg sem kérdezte. Illetve megkérdezte volna – de inkább csak közölte vele vacsora közben.
– Anyunak igaza van. Így mindenkinek könnyebb lesz.
– És engem mikor kérdeztél meg?
– Eszter, ne kezdd már… ez teljesen ésszerű.
Végül engedett. Ez volt az első abból a sok meghátrálásból, amely később szinte észrevétlenül szokássá vált.
Lilla a házasságuk harmadik évében született meg.
És Mária akkor mutatta meg igazán, mire képes.
Eszter alig ért haza a kórházból, az anyósa már ott ült náluk, már mindent jobban tudott, és már osztotta is a tanácsait.
– Eszterkém, nem így kell bepólyálni.
– Eszterkém, túl sokat veszed fel, el fogod kényeztetni.
– Eszterkém, rosszul fejed le a tejet, én olvastam róla…
Eszter többnyire hallgatott. Amúgy is végletekig kimerült volt: alvás nélküli éjszakák, felborult hormonok, és körülötte minden idegennek, bizonytalannak és félelmetesnek tűnt.