— Értem? — Márk keserű, rövid nevetéssel vágott közbe. — Nem értem tettétek. Magatok miatt csináltátok az egészet. Mindig is csak a saját érdeketeket néztétek. Azt hittétek, majd némán tűröm? Azt képzeltétek, Eszter lehajtja a fejét előttetek? Nagyot tévedtetek. Kifelé innen. Most.
Eszter közben levegő után kapkodva roskadt vissza a fotelbe. Ujjai még mindig görcsösen markolták a bronzból készült lófigurát, mintha bármelyik pillanatban újra elhajíthatná. De erre már nem került sor.
Mónika és Gábor meglátták a fiuk arcán azt a kíméletlen elszántságot, amely már nem egyszerű harag volt, hanem valami sokkal sötétebb. Ekkor értették meg, hogy a játszmának vége. Átkozódva, Esztert boszorkánynak, a saját fiukat pedig papucsnak nevezve kapkodták össze a holmijukat.
— Meg fogjátok még bánni! — visította Mónika már az előszobából. — Ide én soha többé be nem teszem a lábam!
— Ennél jobb hírt ma nem is hallhattam volna! — kiáltotta utánuk Márk, majd akkora erővel csapta be az ajtót, hogy a keret is beleremegett.
5. rész. A darabokra hullott álmok visszhangja
Három hónap múlt el.
Eszter és Márk otthonában addigra újra rend és nyugalom uralkodott. Csendben, minden fölösleges felhajtás nélkül összeházasodtak. A lakodalomra félretett pénzt nem vendégseregre és látványos ünneplésre költötték, hanem egy közös útra, valamint arra, hogy az összes zárat kicseréltessék.
Eszter éppen a rajzasztal mellett ült, és egy régi kastély felújítási terve fölé hajolva dolgozott. Márk a konyhában vacsorát készített; a serpenyőben sülő hal illata lassan betöltötte az egész lakást.
A meghitt csendet hirtelen kettéhasította a telefon csörgése. Márk rápillantott a kijelzőre. Az arca egy pillanat alatt megkeményedett, aztán szó nélkül elutasította a hívást.
— Megint ők voltak? — kérdezte Eszter anélkül, hogy felemelte volna a tekintetét a tervrajzról.
— Igen — válaszolta tömören a férje.
A lakáscserének indult történet Mónika és Gábor számára egészen másképp folytatódott, mint ahogy előre eltervezték. A mohóságuktól elvakítva, és abban a biztos hitben, hogy már győztek, valóban elindították a régi otthonuk „átadásának” folyamatát. Csakhogy nem egyszerű eladásról volt szó.
Mivel szentül meg voltak győződve arról, hogy végleg beköltözhetnek a „gazdag” menyük lakásába, egy agyafúrt ingatlanközvetítővel aláírtak egy ráfizetéses csereügyletet. Úgy számoltak, hogy kézhez kapnak egy szép összeget készpénzben, aztán Eszter lakásában kényelmesen éldegélnek tovább. A saját kétszobás otthonukat ezért elcserélték egy félkész társasházban található apró garzonra, mellé pedig kaptak egy vaskos pénzköteget.
A tervük első ránézésre egyszerűnek tűnt: ők majd a fiuknál és a menyüknél laknak, a garzont pedig, ha egyszer elkészül az épület, kiadják vagy jó pénzért továbbadják. A megszerzett összeget gyógyüdülésekre, kényelmi kiadásokra és taxizásra szánták.
Csakhogy miután Márk szó szerint kirakta őket, és vissza akartak menni a megszokott kétszobás lakásukba, kiderült, hogy az ingatlan jogilag már nem az övék. A kiköltözési határidő vészesen közeledett. Az új tulajdonosok pedig — komoly, határozott emberek, akik nemigen hajlottak az érzelgősségre — udvarias hangon, de minden félreértést kizárva közölték velük, hogy ideje elhagyniuk a lakást.
A csere során kapott pénz sem maradt meg. A családi pénzügyek önjelölt „zsenijei” időközben az egészet betették valamilyen kétes pénzügyi piramisba, amely évi háromszáz százalékos hozamot ígért. Abban reménykedtek, hogy mire elkezdődik az „új életük”, a tőkéjük sokszorosára nő. A rendszer azonban alig egy héttel a befizetésük után összeomlott.
Így történt, hogy Márk szülei végül egy fűtetlen, bérelt nyaralóban húzták meg magukat egy távoli rokon telkén. A rokon is csak szánalomból engedte be őket, és már az elején világossá tette, hogy ez az állapot nem tarthat örökké.
— Mit szerettek volna most? — kérdezte Eszter, és letette a ceruzát.
— Pénzt — felelte Márk, miközben tovább keverte a salátát. — Meg azt, hogy engedjük meg nekik, hogy ideköltözzenek. Azt mondják, beázik a nyaraló teteje.
— És te mit gondolsz erről?
Márk megfordult, és a feleségére nézett. A tekintetében nem látszott részvét. Inkább annak az embernek a nyugodt keménysége ült benne, aki egyszer már kivágta a fertőzést, hogy megmentse a saját életét.
— Azt, hogy mindenki pontosan azt aratja le, amit elvetett. Ők el akarták venni tőlünk az otthonunkat. Most nekik nincs hová hazamenniük.
Eszter odalépett hozzá, és hátulról átkarolta. Eszébe jutott az a nap, a düh, a zűrzavar, a kiabálás. Éppen akkor, abban a szétesett, hisztérikus pillanatban váltak valódi családdá. Nem az engedelmesség tartotta őket össze, hanem az, hogy végre megmutatták: van határ, amelyet senki sem léphet át büntetlenül.
— Igazad van — mondta halkan. — Tanuljanak meg abból élni, amijük van. Végül is ők mondogatták, hogy kicsiben kell kezdenünk, mert csak így becsüljük meg, amit megszerzünk. Hát most valóra vált az álmuk.
Valahol messze, egy hideg nyaralótelepen Mónika nedves fadarabokat próbált lángra kapatni a kályhában, miközben a menyét, a fiát és az egész világot átkozta. Csak egy dolgot nem értett meg soha: azt a máglyát, amelyen végül a saját reményei égtek porrá, ő maga gyújtotta meg.