— Hát végre itthon vagy, kisfiam! — Mónika szinte rávetette magát, Eszterre pedig még egy pillantást sem vesztegetett. — Épp segítünk Esztikének összeszedni a holmiját. Kicsit felzaklatta magát, nem ura az idegeinek, ránk kiabál. Te majd szépen megnyugtatod. Mondd el neki, hogy ez így lesz a legjobb.
Márk lassan Eszter felé fordult. A lány az asztal mellett állt, falfehéren, lángoló tekintettel, és olyan erővel markolta a vázát, mintha puszta kézzel akarná szilánkokra roppantani.
— Mi lesz így a legjobb? — kérdezte Márk halkan.
— Hát a lakáscsere, drága fiam! — vágta rá Gábor, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról volna szó. — Mi beköltözünk ide, ti pedig átmentek hozzánk. Pont úgy, ahogy elrendeztük.
— Ezt senki nem rendezte el — Márk hangja hirtelen élessé vált. — Világosan megmondtam, hogy ez képtelenség. Azt mondtam: nem.
— Ugyan már, mit akadékoskodsz! — intett türelmetlenül Mónika. — Fiatal vagy még, nem látod át az életet. Anyád jobban tudja, mire van szükségetek. Különben is, már elkezdtük átpakolni a dolgokat.
Aztán Eszter felé fordult, és úgy szólt rá, mintha egy engedetlen gyereket fegyelmezne:
— Eszter, tedd le azt a vázát. Ne csinálj jelenetet a férjed előtt. Viselkedj végre értelmes asszony módjára.
Ebben a másodpercben valami végleg elszakadt Eszterben. Mindaz, amit a neveltetése, a jó modor és a béketűrés eddig visszafogott benne, forró, sötét áradatként tört a felszínre. Nem az a csendes meghunyászkodás következett, amire az idősebbek számítottak. Hanem nyers, tiszta, megalkuvás nélküli harag.
Lenézett a kezében tartott vázára. Olasz üveg volt, a szüleitől kapta ajándékba. Egy régi, békés, rendezett élet darabja.
— Értelmes? — ismételte rekedten, a hangja reszketett a feszültségtől. — Azt szeretnétek, hogy értelmes legyek?
A vázát lassan a feje fölé emelte.
— Eszter…? — szaladt ki Márkból ijedten.
— KELL NEKTEK A LAKÁSOM?! — üvöltötte Eszter úgy, hogy a vitrinben megcsörrentek a poharak.
— Az isten verje meg! — mordult fel Gábor.
De Eszter már nem hallgatott senkire. Egyetlen mozdulattal odaugrott ahhoz a dobozhoz, amelyet Mónika töltött meg, és teljes erőből felrúgta. Tányérok, bögrék és alátétek csapódtak szanaszét a padlón. A porcelán olyan élesen tört darabokra, hogy szinte belevágott az ember fülébe.
— KIFELÉ! — sikoltotta, majd felkapott az asztalról egy halom könyvet, és a hívatlan betolakodók felé hajította. — AZONNAL TAKARODJATOK KI! NEM FOGOM ELTŰRNI EZT A GYALÁZATOT!
— Megőrültél! — visított Mónika, miközben hátrálni kezdett az ajtó irányába. — Márk, hívd a mentőket! Ez teljesen megvadult!
— Ha egy percen belül nem tűntök el innen, darabokra zúzok mindent! — Eszter arca eltorzult a dühtől, a haja kibomlott, a tekintete szinte szikrázott; abban a pillanatban inkább hasonlított bosszúálló istennőre, mint arra a csendes nőre, akit eddig ismertek. — KIFELÉ!
Mónika, aki megszokta, hogy a menyek legfeljebb árnyékként húzódnak meg a sarokban, teljesen ledermedt. Könnyeket várt, könyörgést, halk sértődöttséget. Erre nem készült fel. Nem arra, hogy tárgyak repülnek feléjük, és valaki ilyen ösztönös, vad erővel védi a saját otthonát.
— Márk, csinálj már valamit! — könyörgött Gábor, és egy doboztetőt tartott maga elé, mintha az megvédhetné.
Márk mozdulatlanul állt a felfordulás közepén. Egyik pillantása Eszterre esett, aki dühösen, de rendíthetetlenül állta a sarat, a másik a szüleire, akik a sarokba szorulva, riadtan pislogtak. Most először látta őket egészen másként. Nem tekintélyt parancsoló szülőként, nem családi bölcsként, hanem két kicsinyes, tetten ért tolvajként, akik lebuktak, miközben el akarták venni azt, ami nem az övék.
Újra Eszterre nézett. A lány haragjában olyan igazság és erő izzott, amely egyetlen pillanat alatt porrá égette Márk minden korábbi bizonytalanságát. Eszter az otthonukat védte. És valahol őt is — attól a gyávaságtól, amely eddig megbénította.
Márk lassan odalépett az anyjához, aki már Gábor mögé próbált húzódni.
— Anya — mondta. A hangja ezúttal nem remegett. Kemény volt, tompa és súlyos, akár egy kalapácsütés. — Tedd le a kulcsokat az asztalra.
— Márk? Te komolyan hagyod, hogy ez a nő… — kezdte Mónika felháborodva.
— A KULCSOKAT! — ordított rá Márk olyan erővel, hogy az asszony összerándult.
Kitépte a kezéből Eszter lakáskulcsait, majd az apjához fordult. Kikapta Gábor kezéből azt a dobozt, amelybe Eszter holmijait zsúfolták, és minden különösebb óvatosság nélkül a kanapéra borította a tartalmát. Az üres kartondobozt a szülei lába elé dobta.
— Pakoljatok össze — mondta.
— Mit pakoljunk össze? — bámult rá Gábor értetlenül.
— A saját kacatjaitokat. A ruháitokat, a befőttjeiteket, az összes beteges terveteket. Öt percet kaptok. Ha öt perc múlva még itt látlak benneteket, lelöklelek titeket a lépcsőn. És nem érdekel, hogy a szüleim vagytok. Elárultatok. Megaláztátok a nőt, akit szeretek.
— Hogy mered ezt mondani?! — rikácsolta Mónika. — Mi mindent megtettünk érted…