a kezébe is kapta az egyik féltve őrzött darabot, és mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, elkezdte betekerni érdes, szürke csomagolópapírba. Mónika mozdulataiban nem volt sem habozás, sem szégyen. Úgy járt-kelt a lakásban, mintha már régen eldöntötte volna, hová kerül majd a saját kanapéja, milyen függöny leng majd az ablakokon, és hogyan tünteti el Eszter minden apró nyomát ezek közül a falak közül.
— Elég! — Eszter odalépett az asztalhoz, és a tenyerét határozottan Mónika kezére szorította. — Most rögtön tegye vissza mindent oda, ahol volt.
Mónika csodálkozva felhúzta a szemöldökét, de a vázát továbbra sem eresztette el.
— Ugyan már, kislányom, mi történt? Esküvő előtti feszültség? Érthető, persze, ilyenkor minden menyasszony érzékenyebb. De emiatt igazán nem kell aggódnod, mi szépen elrendezzük az egészet. Nektek Márkkal már csak a bőröndöket kell átvinnetek. A mi lakásunk kulcsát ott hagytam a komódon. A fürdőszobában ugyan csöpög a csap, de Márk ügyes fiú, két perc alatt megjavítja.
— Én nem megyek az önök lakásába — mondta Eszter lassan, keményen, minden egyes szót külön megnyomva. — Ez a lakás az én tulajdonom. Maguknak semmi joguk nincs itt pakolászni az engedélyem nélkül. Távozzanak.
Gábor, aki addig egy kartondoboz fölé görnyedve matatott, kiegyenesedett. Az előbb még jóindulatúnak tűnő arca hirtelen sértett, fölényes kifejezést vett fel.
— Így beszélsz a leendő anyósoddal? — mordult rá. — Mi értetek törjük magunkat. Nekünk több tapasztalatunk van az életben, mint nektek. A fiataloknak nem árt szerényebben kezdeni, abból tanulják meg, mit ér a saját erejükből megszerezni valamit. Mi már ledolgoztuk az életünket, nekünk most nyugalomra és kényelemre van szükségünk. Három szoba, két fürdőszoba — pontosan ilyesmi való nekünk. A lábam sem a régi, kell a hely, hogy rendesen tudjak mozogni. Abban a régi kétszobás panelben meg még a folyosón is alig lehet megfordulni.
— Ez akkor sem jogosítja fel magukat arra, hogy egyszerűen kisajátítsák az otthonomat! — Eszter érezte, ahogy odabent valami egyre szorosabbra húzódik benne, mint egy feltekert rugó.
— „Kisajátítsák” — ismételte Mónika fintorogva. — Milyen csúnya szó ez. Mi nem veszünk el semmit, csak cserélünk. Családon belül. Egyébként is, hamarosan közénk tartozol. Nálunk a családban minden közös. Márk is belátta, hogy ez így igazságos.
— Márk… belátta? — Eszter hangja elakadt.
Egy pillanatra mintha megcsúszott volna alatta a padló. Márk? Az ő halk szavú, tapintatos Márkja, aki még egy kávézóban is képes volt bocsánatot kérni, ha a pincér hibázott, valóban rábólintott erre az őrületre?
— Természetesen — vágta rá Mónika győzedelmesen. — Ő férfi, tudja, mivel tartozik a szüleinek. Mi felneveltük, etettük, iskoláztattuk. Most rajta a sor, hogy törődjön velünk. Neked pedig, Eszter, ideje megértened: egy asszony tiszteli a férjét, és tiszteletben tartja a férje szüleit is. Úgyhogy fejezd be ezt a jelenetet, és inkább segíts becsomagolni azt a készletet.
Mónika ismét a váza után nyúlt, de Eszter egy gyors mozdulattal magához rántotta. Az üveg élesen megcsendült a kezében.
— Azt mondtam: nem. Most azonnal összeszedik a dobozaikat, és kimennek innen. Különben felhívom… — elharapta a mondat végét. Nem akarta hatóságokkal bonyolítani a helyzetet, nem akarta, hogy az egész ház erről suttogjon. — Különben egyszerűen kidobom magukat.
— Kidobsz? Te? Minket? — Gábor rekedtes, kellemetlen nevetésben tört ki. — Ne nevettess már, kislány. A holmink egy részét már át is hoztuk. A másik lakásra pedig már érdeklődött is egy ingatlanközvetítő. Ki fogjuk adni, legalább lesz egy kis kiegészítés a nyugdíjunk mellé. Vagyis… hát, érted. Ti majd ott laktok, persze a rezsit természetesen ti fizetitek.
Eszter rájuk nézett, és hirtelen már nem Márk szüleit látta bennük. Idegen megszállóknak tűntek, akik betörtek az életébe, és mindenét sajátjuknak tekintették. A tekintetükben mohóság csillogott, erősebben, mint a mennyezeti lámpa fénye. Nem pusztán a lakás kellett nekik. Meg akarták törni őt, le akarták nyomni a helyére, be akarták idomítani valami engedelmes, hálálkodó cseléddé, aki majd mosolyogva teljesíti a kívánságaikat.
— Ki akarják adni a saját lakásukat? — kérdezte Eszter döbbenten, amikor végre összeállt benne a kép.
— És ha igen?! — csattant fel Mónika támadóan. — Pénzre szükség van. Manapság a kezelés, a gyógyszerek, minden vagyonokba kerül. Ha igazán szigorúak akarnánk lenni, nektek fiataloknak egy albérlet is megtenné. De mi rendesek vagyunk: beengedünk titeket a régi otthonunkba. Egyelőre. Te pedig hálátlan módon még a hangodat is felemeled ránk.
Ekkor az előszoba felől élesen csapódott a bejárati ajtó. Eszter azonnal felismerte a léptek ritmusát: gyorsak voltak, könnyedek, ismerősek. Márk érkezett meg.
Mosollyal az arcán lépett be a nappaliba, kezében egy csokor fehér liliommal. Ám amint meglátta a földön sorakozó dobozokat és a szüleit, megtorpant, mintha láthatatlan falnak ütközött volna. A mosoly egyetlen pillanat alatt eltűnt az arcáról, és helyét teljes értetlenség vette át.
— Anya? Apa? Ti mit kerestek itt? — kérdezte.