„Régebben gyakran rábólintottam olyan dolgokra is, amelyek nekem kényelmetlenek voltak. Ez az én hibám volt. De nektek nem kötelességetek továbbra is kihasználni ezt a hibát.”
Katalin szinte azonnal visszaírt:
„Ne add elő az áldozatot.”
Eszter ujjai nyugodtan mozogtak a kijelzőn:
„Nem vagyok áldozat. Pont ezért maradt zárva a kapu.”
Aztán kilépett a beszélgetésből.
A telefon elnémult.
Olyan mély csend lett körülötte, hogy Eszter egy pillanatra meg is ijedt tőle. Mintha azzal, hogy bezárta a csoportot, nem csupán egy beszélgetésnek vetett volna véget, hanem életének egy egész korszakát zárta volna le. Közös születésnapok, gyerekek iskolai fotói, receptek, ötperces hangüzenetek, ünnepi jókívánságok, régi sértődések, segítségkérések, és az a megszokott szerep, hogy ő Eszter, aki majd úgyis megoldja.
Gábor leült mellé.
— Megbántad?
— Nem tudom. Inkább csak szomorú vagyok.
— Az nem ugyanaz.
Eszter bólintott.
Igen. A szomorúság nem bizonyította, hogy rosszul döntött.
Néha nem azért fáj valami, mert az ember hibázott, hanem azért, mert végre helyesen kellett viselkednie azokkal szemben, akiket valaha szeretett.
6. rész. A szomszéd szaunája
A május eleji hosszú hétvége második napján átjött hozzájuk a szomszéd, István bácsi.
— Eszter, Gábor, ti tudtok róla, hogy tegnap valami idegenek nálam érdeklődtek a szaunaház felől?
Eszter lassan felé fordult.
— Miféle idegenek?
— Egy hangos asszonyság volt, meg vele egy férfi. Azt mondták, a ti vendégeitek, és ti kértétek, hogy beszéljék meg velem.
Gábor letette a bögréjét az asztalra.
— Mi senkit nem kértünk semmire.
— Sejtettem én is — húzta el a száját István bácsi. — Túlságosan erőszakosan adták elő. Azt mondták, hogy „Eszter majd utólag rendezi, hiszen mi egy társaság vagyunk”.
Eszter gyomrában újra megjelent az a hideg, kellemetlen hullám.
Nem elég, hogy engedély nélkül elindultak hozzájuk.
Nem elég, hogy gyerekekkel álltak a zárt kapu előtt.
Még a nevével is házalni próbáltak a szomszédnál.
Fogta a telefonját, és üzenetet írt Katalinnak:
„Tegnap az én nevemben próbáltál megegyezni István bácsival a szaunáról?”
A válasz nem érkezett meg azonnal.
„Csak megkérdeztük. Mi ebben a nagy ügy?”
„Azt mondtad neki, hogy én majd kifizetem.”
„Gondoltam, ettől még nem mész tönkre.”
Eszter hangosan felolvasta az üzenetet.
Gábor halkan, de annál cifrábban káromkodott.
István bácsi a fejét csóválta.
— Na, pontosan ezért nem szeretem a nagy, zajos társaságokat. Ma még csak a szauna kell, holnap már a fészer kulcsát kérik el.
Eszter visszaírt:
„Soha többé ne használd a nevemet a saját alkuidhoz. Soha.”
Katalin válasza rövid volt és mérges:
„Fulladj meg a házaddal meg a szomszédaiddal együtt.”
Eszter kitörölte a névjegyet.
Nem tiltotta le azonnal. Csak a nevet törölte ki. A híváslistában Katalin egyetlen pillanat alatt névtelen számmá változott.
Egy közönséges, idegen telefonszámmá.
Ez jobban fájt neki, mint számított rá.
Este Gáborral mégis elültették a ribizlibokrokat. A föld puha volt és nedves. Gábor tartotta a kis növényt, Eszter pedig óvatosan betakarta a gyökereit földdel.
— Szerinted megmarad? — kérdezte.
— Ha nem tapossák le, megmarad — felelte Gábor.
Egymásra néztek, aztán egyszerre nevettek fel.
7. rész. Nem mindenki ugyanúgy távolodik el
A májusi napok után Júlia egyedül jött el.
Előtte telefonált. Megkérdezte:
— Eszter, beugorhatok egy órára? Gyerekek nélkül, ottalvás nélkül, faszén nélkül.
Eszter elmosolyodott.
— Bejöhetsz.
Júlia süteményt hozott, meg egy apró levendulatövet.
— Ez a tiéd — nyújtotta át. — Nem bocsánatkérés helyett. Inkább annak beismeréseként, hogy tényleg nem gondolkodtam. Sodródtam Katalin után. Kényelmes volt azt hinni, hogy te majd mindent elrendezel.
Eszter feltette a vizet teának.
— Köszönöm, hogy ezt kimondtad.
A tornácon ültek majdnem két órán át. Nem csak Katalinról beszéltek. Szóba került a barátság is, amely néha észrevétlenül kiszolgálássá alakul. Beszéltek arról, milyen nehéz felnőtt embereknek elfogadni, ha valaki nemet mond. És arról is, hogy azoknak, akiket „a mieinknek” nevezünk, nem kellene a legnehezebb terhet jelenteniük.
— Katalin mindenkinek azt meséli, hogy az örökség miatt elszálltál magadtól — mondta Júlia óvatosan.
— Mesélje.
— Nem bánt?
Eszter végignézett az udvaron. Látta a ribizlit, a cserépben várakozó új levendulát, és Gábort, aki a fészer mellett a kapun igazított, időnként pedig mosolyogva feléjük pillantott.
— De, bánt. Csak nem annyira, hogy emiatt megint kinyissam a kaput.
Júlia lassan bólintott.
— Értem.
És Eszter elhitte neki. Nem teljesen, nem azonnal. De annyira igen, hogy újratöltse a csészéjét.
Amikor Júlia este elment, Eszter kiültette a levendulát a tornác mellé.
A kis bokor törékenynek tűnt.
Az illata mégis erős volt.
8. rész. Ház azoknak, akiket várnak
A nyár gyorsan megérkezett.
A ház lassanként újra házzá vált, nem pedig mások beszélgetéseinek tárgyává. Reggelente Eszter kinyitotta az ablakokat, hallgatta a madarakat, feltette a teavizet, majd kiült a tornácra. Gábor befejezte a kaput; most már könnyedén csukódott, nem akadt, nem húzott félre. Belülre egy apró fatáblát is felszerelt, amelyet egy vásárban vett:
„Szeretettel látjuk azokat, akiket várunk.”
Eszter először nevetni kezdett.
— Ez olyan, mint valami mesebeli felirat.
— De legalább igaz — vont vállat Gábor.
Júniusban megérkezett a fiuk. Egyedül. Egy héttel korábban felhívta őket, és megkérdezte, eljöhet-e a hétvégére egy barátjával. Eszter azt mondta, jöhetnek, ha a barát rendes, és ők ketten segítenek a tűzifánál. Segítettek. Este krumplit sütöttek, kártyáztak, nevettek. Senki sem kutatott idegen szekrényekben. Senki sem közölte, hogy „elég nagy ez a ház mindenkinek”. Valóban volt elég hely — amikor az emberek tisztelettel érkeztek.
Júliusban Eszter és Gábor maguk hívták meg Júliát és a férjét egy napra. Ottalvás nélkül. Júlia ételt hozott, segített megteríteni, ebéd után pedig magától összeszedte a tányérokat.
— Elmoshatom ezeket? — kérdezte.
Eszter mosolygott.
— El.
Ez a szó ismét jólesővé vált. Mert előtte ott volt a kérdés.
Katalin majdnem egész nyáron nem jelentkezett.
Csak augusztusban érkezett egy üzenet egy ismeretlen számról:
„Eszter, lehet, hogy kicsit éles voltam. De te is lehettél volna finomabb.”
Eszter sokáig nézte a kijelzőt. Régebben ebbe a „lehet”-be belekapaszkodott volna, mintha a kibékülés első jele lenne. Most azonban mást hallott ki belőle: a másik ember még mindig egyenlően akarta szétosztani a felelősséget egy olyan helyzetért, amelyet ő maga idézett elő.
Végül ezt írta:
„Lehettem volna finomabb. Te pedig kérdezhettél volna. Ezzel kellett volna kezdeni.”
Katalin nem válaszolt.
És Eszter ezúttal nem várta.
Este kiment az udvarra, és leült az almafa alatti padra. Gábor a veteményt locsolta. A kapu mellett virágzott a levendula. A ribizli megeredt.
Eszter a házat nézte, és arra gondolt, hogy a vendégszeretet szép dolog. De csak akkor, ha önként adják. Ha örömből születik, nem nyomásból. Ha az ember azért nyit ajtót, mert szeretné, nem pedig azért, mert sarokba szorították azzal a mondattal, hogy „hiszen mi egy család vagyunk”.
Egy ház nem lesz barátságosabb attól, hogy kérdés nélkül lépnek be rajta.
Egy barátság sem lesz erősebb attól, hogy az egyik fél tűr, a másik pedig él a lehetőséggel.
És ha egy kapcsolat megőrzéséhez az kell, hogy az ember ne lehessen úr a saját otthonában, akkor abban a kapcsolatban már nincs mit megőrizni.
Eszter felállt, odament a kapuhoz, és ellenőrizte az új zárat. Halkan, biztosan kattant.
Nem akadályként.
Hanem nyugalomként.
Ebbe a házba mostantól csak azok léptek be, akiket valóban vártak.