— Társaságnak bőven elég lesz két ember. Meg a szomszéd kutyája a kerítés túloldalán.
Eszter azon a napon először nevetett fel igazán.
Úgy hitte, a vihar ezzel elvonult.
Tévedett.
2. szakasz: „Mi azért a közelben leszünk”
Két nappal később Katalin megtörte a csendet.
Privát üzenet érkezett tőle:
„Eszter, találtunk egy kis házat a szomszéd faluban. Ha már nálatok nem lehetünk, majd ott leszünk. De azért beugranánk hozzátok grillezni, jó? Nem aludnánk ott.”
Eszter végigolvasta, és nem haragot érzett. Inkább valami mély, csontig hatoló fáradtságot. Azt a fajta kimerültséget, amit az okoz, amikor valakinek a határ nem határ, hanem csak egy kellemetlen akadály, amit valahogy ki kell cselezni.
Válaszolt:
„Nem. Grillezni se gyertek át. Gáborral nyugodt hosszú hétvégét terveztünk.”
A felelet azonnal megérkezett:
„Tehát most már egy órára sem lehet benézni?”
„Nem lehet.”
„Eszter, hallod te magad?”
„Igen. Most már nagyon tisztán.”
Katalin erre nem írt vissza.
Egy óra múlva viszont Júlia telefonált.
— Szia, Eszter. Kérlek, ne kapd fel rögtön a vizet. Én nem akarok közétek állni.
— Már közénk álltál, Júlia.
A vonal túlsó végén halk sóhaj hallatszott.
— Csak annyi, hogy Katalin sír. Azt mondja, mindenki előtt megaláztad.
— Mindenki előtt mondtam nemet, mert ő is mindenki előtt kezdett el szervezkedni.
— Jó, persze, de a módja…
Eszter lehunyta a szemét.
A módja.
Már megint a forma lett a fontosabb, nem a lényeg. Mintha az volna a probléma, hogy nem elég lágy hangon mondta ki a nemet, nem pedig az, hogy valaki mosolyogva próbált becipelni egy egész társaságot az otthonába.
— Júlia, őszintén válaszolj. Ha Katalin neked írná meg, hogy a hosszú hétvégén megy hozzátok a férjével, a gyerekeivel, velem, Gáborral, Dórával és még pár emberrel, anélkül, hogy előtte megkérdezne, örülnél neki?
A csend most hosszabbra nyúlt.
— Nekünk kicsi a lakásunk.
— Nekem meg házam van. Ettől még nem lesz közös tulajdon.
Júlia halkan megszólalt:
— Igazad van. Csak rossz érzés, hogy így összeveszett mindenki.
— Nem vesztünk össze. Én nemet mondtam. Veszekedést azok csináltak belőle, akik képtelenek voltak elfogadni ezt a nemet.
A beszélgetés után Eszter még sokáig ült a tornácon, a kezében egy bögre teával.
A szomszéd kutyája megugatott valamit a kerítés mögött. Valahol távolabb deszkát fűrészeltek. Az estének füst-, nedves föld- és közelgő ünnepillata volt.
Eszter ekkor értette meg igazán: Katalin nem pihenőhelyet keres.
Katalin azt próbálja kideríteni, hogy az ajtó valóban zárva van-e.
3. szakasz: A hosszú hétvége előbb kezdődött
Május negyedikén reggel Esztert autózaj ébresztette a kapu felől.
Először azt gondolta, a szomszéd hozatott valami építőanyagot. Aztán egy gyerekhang hasított bele a reggeli csendbe:
— Anya, van itt hinta?
Eszter egy mozdulattal felült az ágyban.
Gábor már az ablaknál állt.
— Eszter.
Odament mellé.
A kapu előtt két autó parkolt. Az elsőből Katalin szállt ki világos kabátban, hatalmas táskával a vállán, olyan arccal, mintha a sértődést már útközben gondosan előkészítette volna. Attila a csomagtartóból egy zsák faszenet rángatott elő. A gyerekek a kiskapu körül tébláboltak. A második kocsiból Júlia nézett ki, láthatóan zavarban, mellette a férje.
Eszter nem indult el azonnal ajtót nyitni.
Felvette a telefonját, és üzenetet írt Katalinnak:
„Megmondtam, hogy nem fogadunk vendégeket. Miért álltok a kapunk előtt?”
Katalin ránézett a mobiljára, elolvasta az üzenetet, majd felpillantott az ablakokra, és feltűnően tárcsázni kezdett.
Eszter kihangosította a hívást.
— Eszter, most már itt vagyunk. Ne állítsd az embereket az utcán. Nem maradnánk éjszakára, csak bemennénk egy kicsit, beszélgetnénk. A gyerekek is elfáradtak.
— Katalin, előre szóltam. Nem nyitom ki a kiskaput.
— Ezt most komolyan mondod? Két órát utaztunk!
— Nem hívtalak benneteket.
— Azért érzed, hogy ez már nagyon csúnya dolog, ugye?
Eszter az ablakon át figyelte. Katalin a kiskapunál állt, egyik kezével a telefont szorította a füléhez, a másikkal pedig már a résen át próbálta kitapogatni a reteszt.
Gábor észrevette, és gyorsan kilépett a tornácra.
— Katalin, lépjen el a kaputól — mondta hangosan.
Katalin összerezzent, de a következő pillanatban már fel is emelte az állát.
— Gábor, legalább te beszélj a feleségeddel! Nem idegenek vagyunk!
— Pont ezért furcsa, hogy nem tartják tiszteletben, amit mondott.
Attila ingerülten ledobta a faszenes zsákot a földre.
— Ugyan már, mi olyan nagy ügy ezen? Leültünk volna pár órára, ennyi.
Gábor lement a kapuig, de nem nyitotta ki.
— Ha le akarnak ülni valahol, a környéken vannak éttermek, panziók, kirándulóhelyek és folyóparti részek. A mi udvarunk ma zárva van.
Eszter mögötte állt, és életében először nem érezte magát egyedül a saját „nem”-jével.
4. szakasz: A kiskapu zárva maradt
A helyzet nagyon gyorsan kellemetlenné vált.
A gyerekek nyafogni kezdtek. Attila rágyújtott közvetlenül a kerítés mellett. Katalin pedig egyre hangosabban beszélt, mintha külön ügyelne rá, hogy a szomszédok is hallják:
— Hát így változnak meg az emberek! Húsz év barátság után még egy pohár vizet sem ad a gyerekeknek!
Ez a mondat régebben talán betalált volna.
Régebben.
Eszter kiment a kiskapuhoz két palack vízzel, és letette őket kívülre, a padra.
— A víz a gyerekeké. Az udvar nem.
Katalin arca kivörösödött.
— Most gúnyt űzöl belőlem?
— Pont annyit segítek, amennyit helyesnek tartok.
Júlia óvatosan közelebb lépett.
— Eszter, ne haragudj. Azt hittem, Katalin megbeszélte veled. Azt mondta, csak „szokásból morogsz”, de be fogsz engedni minket.
Eszter ránézett.
— Most már tudod, hogy nem így volt.
Júlia megfogta a férje kezét.
— Mi elmegyünk. Tényleg nagyon kellemetlen lett ez az egész.
Katalin élesen felé fordult:
— Júlia, ezt most komolyan gondolod? Együtt jöttünk!
— Igen. És együtt nem kérdeztünk meg senkit.
Júlia és a férje beszálltak az autóba. Egy perccel később elhajtottak.
Dóra, aki harmadik kocsival érkezett valamivel később, ki sem szállt. Ült pár percig, nézte a zárt kaput, aztán megfordult és elment.
Katalin, Attila és a gyerekek maradtak csak ott.
Katalin úgy meredt Eszterre, mintha az évszázad árulását követte volna el.
— Ezt még meg fogod jegyezni — mondta.
Eszter fáradtan elmosolyodott.
— Katalin, én éppen elég jól szoktam emlékezni.
Attila végül felfogta, hogy a kapu nem fog kinyílni. Felemelte a faszenes zsákot, és morogva odavetette:
— Menjünk már. Ez szégyen.
— Én vagyok a szégyen? — csattant fel Katalin.
— Nem — felelte Attila. — Hanem az, hogy más kapuja előtt állunk faszénnel a kezünkben.
Ez lett az utolsó mondat.
Elmentek.
Eszter visszament a házba, bezárta maga mögött az ajtót, és csak akkor érezte meg, hogy remeg a lába.
Gábor szó nélkül töltött neki egy pohár vizet.
— Ügyes voltál.
— Rosszul érzem magam tőle.
— A határhúzás gyakran kényelmetlen. Főleg annak, aki először csinálja igazán.
Eszter kinézett az üres udvarra.
— Viszont csend van.
5. szakasz: A csoport, amely kettéhasadt
Este a közös chat szinte felrobbant.
Katalin hosszú üzenetet írt. Arról, hogy Eszter „megmutatta az igazi arcát”, hogy a gyerekek sírtak, hogy „a bajban derül ki, ki az igazi barát”, és hogy a ház beképzeltté tette. Attila nem szólt hozzá. Júlia viszont röviden ennyit írt:
„Katalin, te azt mondtad nekünk, hogy Eszter beleegyezett. Ez nem volt igaz.”
Ezután néhány percig senki nem írt semmit.
Aztán Dóra is megszólalt:
„Nekem is ezt mondtad.”
Katalin válasza gyorsan jött:
„Én azt mondtam, Eszter majd morog egy kicsit, de beenged. Mert régen normális volt.”
Eszter olvasta a sorokat, és különös nyugalom ereszkedett rá.
Korábban magyarázkodni kezdett volna. Bizonygatta volna, hogy nem rossz ember. Felsorolta volna, hányszor segített, hányszor alkalmazkodott, hányszor nyelte le a kényelmetlenséget a békesség kedvéért.
Most nem ezt tette.
Megnyitotta a válaszmezőt, és higgadtan gépelni kezdett.