— Nem, Katalin. Normálisan úgy kérdez az ember, hogy előbb engedélyt kér. Te viszont kész helyzet elé állítottál.
— Ugyan már, milyen kész helyzet? Nem holnap állítunk be bőröndökkel az ajtód elé. A májusi hosszú hétvégéig még bőven van idő.
— Vagyis ha valaki időben közli velem, hogy meghívás nélkül igénybe veszi a házamat, akkor az már udvariasnak számít?
A vonal túlsó végén élesen felszisszent a levegő.
— Eszter, ne forgasd ki a szavaimat. Barátok vagyunk, nem? Te is tudod, mennyibe kerül mostanában bármit kivenni az ünnepekre. Nálatok meg ott az a nagy ház, félig úgyis üresen áll.
Eszter a folyosó felé pillantott. A falon, a kis kampón ott lógtak a fészer és a kapu kulcsai. A ház nem állt üresen. Ott éltek benne Gáborral. Benne voltak a reggeleik csendjei, a kialakult szokásaik, a kerttel kapcsolatos terveik, a polcon sorakozó könyvek, a zárt fiókban őrzött iratok, a szerszámok, a gyógyszerek, a fiuk holmijai. Csak Katalint mindez valahogy nem zavarta abban, hogy a használaton kívülinek tűnő négyzetmétereket bárki által elfoglalható területnek tekintse.
— Katalin, a ház nem üres. Én lakom benne.
— Jaj, hát tudod, hogy nem így értettem.
— Akkor hogyan?
— Istenem — nevetett fel Katalin ingerülten. — Borzasztóan nehéz lett veled mostanában. Régen lehetett veled beszélni.
— Régen sokszor akkor is rábólintottam dolgokra, amikor nekem kényelmetlen volt. Ez nem ugyanaz.
A csend ezúttal hosszabbra nyúlt.
— Tehát nem engedsz be minket?
— Nem.
— Egyáltalán nem?
— Egyáltalán nem.
— Még két napra sem?
— Katalin, erre már válaszoltam.
— És ha mindent mi veszünk meg? Kaját, innivalót, amit kell?
Eszter egy pillanatra lehunyta a szemét. Nem is fáradtságból, inkább a döbbenettől. Katalin láthatóan semmit sem hallott meg abból, ami igazán fontos lett volna. Neki ez nem a beleegyezésről szólt, nem a határokról, nem arról, hogy más otthonát tiszteletben kell tartani. Az ő fejében az egész ügy valahogy az élelmiszer kérdésévé zsugorodott.
— Nem az ételen múlik.
— Akkor min? Elvi kérdés lett belőle? Most hirtelen elhatároztad, hogy elveid lesznek?
— Azt határoztam el, hogy a saját házamban én szeretnék dönteni.
— Na, tessék, kezdődik — halkította le a hangját Katalin. — Figyelj, Eszter, Gábor tud erről egyáltalán? Lehet, hogy te most egyedül döntöttél így, ő meg nem is bánná. Ő mindig olyan rendes, vendégszerető ember volt.
Eszter lassan letette a csészéjét az asztalra. A kanalat is gondosan mellé helyezte, nem csapta a csészealjra. A szája kiszáradt, de a hangja továbbra sem remegett meg.
— Gábor velem él, de embereket az én beleegyezésem nélkül ő sem fog behívni a házamba. És ne próbáld most rá terelni a beszélgetést.
— Én nem terelem. Csak furcsa. Ő mindig lazábban állt az ilyesmihez.
— Akkor hívd fel, és kérdezd meg tőle, hogy a garázsában szívesen elszállásol-e nyolc embert, ha ennyire fontos neked az ő véleménye.
— Miért pont a garázsban?
— Mert a ház az enyém.
Katalin elhallgatott. Ebben a szünetben Eszter szinte hallani vélte, ahogy a barátnője átrendezi magában a haditervet, és keresi a következő fogást, a következő érzékeny pontot, amit megnyomhat.
— Eszter, most nagyon megbántottál — mondta végül halkan.
Régebben ez a mondat biztosan hatott volna. Eszter azonnal magyarázkodni kezdett volna, finomított volna a szavain, bizonygatta volna, hogy nem akarta bántani. Talán felajánlotta volna, hogy jöjjenek máskor, esetleg csak egy napra, ottalvás nélkül. Az is lehet, hogy a végén ő érezte volna magát hibásnak.
De azon a reggelen, a hálózsákokról, nappaliban alvó gyerekekről és „majd a szomszédnál fürdünk” típusú üzenetek után valami a helyére kattant benne. Nem látványosan, nem drámai mozdulattal. Inkább úgy, mint amikor egy ajtót végre belülről kulcsra zárnak.
— Nem bántottalak meg, Katalin. Visszautasítottam valamit.
— Neked ez nem ugyanaz?
— Nekem nem. Két külön dolog. Úgy látom, nálad egyelőre összemosódik.
— Értem — felelte Katalin szárazon. — Rendben. Akkor majd megoldjuk mi magunk.
— Pontosan mit fogtok megoldani?
— Semmit. Ha te így állsz hozzá.
— Katalin, elmondom még egyszer, hogy később ne legyen félreértés. A májusi hosszú hétvégére nem fogadok itt éjszakára vendégeket. A ti társaságotokból senkit. Ha valaki meghívás nélkül idejön, nem nyitom ki a kiskaput.
— Most komolyan fenyegetsz?
— Figyelmeztetlek.
— Hát, szép kis barátság, mondhatom.
— A barátság nem törli el azt a kérdést, hogy „szabad?”
Katalin bontotta a vonalat.
Eszter még néhány másodpercig a fülénél tartotta a telefont, pedig a beszélgetés már véget ért. Aztán megnyitotta a közös csevegést. Újabb üzenetek sorakoztak benne.
Júlia: „Lányok, ne veszekedjünk már.”
Dóra: „Mi csak pihenni szeretnénk egy kicsit, ennyi.”
Katalin: „Eszter ellenzi. Úgy látszik, most már különleges státusza van.”
Eszter szája sarkában keserű mosoly jelent meg. Különleges státusz. Micsoda megfogalmazás. Ezek szerint ahhoz, hogy az ember a saját otthonáról döntsön, már valami rang vagy cím is kell.
Nem írt vissza a közös csoportba. Ehelyett megnyitotta Gábor beszélgetésablakát.
„Katalin kitalálta, hogy a májusi hosszú hétvégére az egész társasággal hozzánk jönnének. Kérdezés nélkül. Én nemet mondtam. Ha téged hív, kérlek, ne egyezz bele a hátam mögött.”
A válasz szinte azonnal megérkezett:
„Értettem. Én sem akarom. Kikből áll az egész társaság?”
Eszter felsorolta a neveket.
Egy perc sem telt bele, Gábor már írt is:
„Ez nem vendégség, ez vándortábor. Nincs miről beszélni.”
Eszter azon a délelőttön először mosolyodott el igazán. Nem szélesen, inkább megkönnyebbülten. A házasságukban akadt elég hétköznapi súrlódás: a kerítés javítása miatt, ami mindig halasztódott; a villanykörték miatt, amelyeket valaki elfelejtett megvenni; vagy amiatt, hogy Gábor hajlamos volt a szerszámait a verandán hagyni. De a lényeges dolgokban nem hagyta magára. Főleg nem akkor, amikor a házról volt szó.
1. szakasz: A ház, amelyről a háziasszony nélkül nem lehet dönteni
Gábor soha nem mondta azt, hogy „ugyan, ez csak egy ház”. Látta, mennyi munkát, pénzt és ideget tett bele Eszter ebbe a helybe. Látta, ahogy az örökség átvétele utáni első hónapokban jegyzetfüzettel járta végig a szobákat, és sorra felírta: tető, szivattyú, konnektorok, kamraajtó, emeleti ablakok. Látta, hogyan spórolt saját magán, csak hogy végre rendes kerítés kerüljön a telek köré. És látta azt is, amikor tavasszal Eszter elsírta magát a kertben, mert először borult virágba az a orgonabokor, amelyet még Ilona néni ültetett.
Ezért amikor Gábor este hazaért a munkából, még a kabátját sem vette le, már az ajtóból megszólalt:
— Katalin hívott.
Eszter a tűzhely mellett állt, és a levest kevergette.
— És?
— Megkérdezte, igaz-e, hogy te „hirtelen idegen lettél”. Aztán közölte, hogy férfiként nekem nagyvonalúbban kellene hozzáállnom.
Eszter halkan felhorkant.
— És mit mondtál neki?
— Azt, hogy egy férfi akkor viselkedik felnőttként, ha nem hurcol be nyolc embert a felesége házába a felesége engedélye nélkül.
Eszter felé fordult.
— Köszönöm.
Gábor közelebb lépett, és átölelte a vállát.
— Eszter, azért ne kelljen már hálálkodnod, hogy valaki normálisan viselkedik.
A mondat váratlanul mélyre talált, mégis szelíden. Mert a nők túl gyakran mondanak köszönetet azért, hogy egy egyszerű helyzetben nem árulják el őket.
A telefon ismét rezegni kezdett.
Katalin üzent a közös csoportba:
„Mivel Eszter ennyire félti a különleges nyugalmát, a téma részemről lezárva. Keresünk más megoldást.”
Júlia egy szomorú hangulatjelet küldött.
Dóra ezt írta:
„Azért ez elég rosszul esik. Nem vagyunk idegenek.”
Eszter elolvasta az üzeneteket, majd elsötétítette a kijelzőt.
— Nem vagyunk idegenek — ismételte halkan. — A legveszélyesebb mondat.
— Miért? — kérdezte Gábor.
— Mert utána az emberek gyakran elfelejtik megkérdezni, hogy szabad-e.
Gábor bólintott.
— És mi volt a tervünk a hosszú hétvégére?
Eszter kinézett az ablakon a sötét udvarra, az almafára, a fészer mellett szépen egymásra rakott deszkákra.
— Elültetni a ribizlit. Megjavítani a kiskaput. És végre kialudni magunkat.
— Remek terv — mondta Gábor.