Eszter a konyhaasztal mellett állt, kezében egy konyharuhával, és olyan mereven bámulta a telefon kijelzőjét, mintha a képernyőn bármelyik pillanatban felbukkanhatna még néhány hiányzó szó. Mondjuk az, hogy: „ha nem gond”. Vagy legalább ennyi: „jöhetünk?” Csakhogy az üzenet egy rövid nevetgéléssel, utcazajjal és Katalin hangjával ért véget, amely végképp világossá tette, miről is van szó:
— Csak ne idegeskedj, nem leszünk olyan sokan. Én, Attila, Júlia a férjével, a gyerekek, és lehet, hogy Dóra is csatlakozik. Nálatok úgyis nagy a ház, mindenkinek jut hely. Arra jutottunk, hogy a májusi hosszú hétvégére jobb lenne hozzátok menni, mint megint kibérelni valamit vidéken. Sokkal vidámabb lesz így!
Eszter lassan letette a konyharuhát az asztal szélére. Nem ledobta, nem gyűrte össze, hanem pontosan odafektette: simán, gondosan, mintha ezen az apró mozdulaton múlna, hogy abban a pillanatban elveszíti-e az önuralmát.
A telefon újra felvillant.
A közös csoportban, amelyet valamikor régen még „Mi lányok” néven hoztak létre, már sorra záporoztak az üzenetek.
„Akkor vigyek hálózsákokat?”
„A gyerekek alhatnak a nappaliban matracon, nekik úgyis mindegy.”
„A húst ki veszi a sütögetéshez?”
„Eszter, nálatok van kerti grill?”
„A szomszédoknál mintha lenne szauna, nem? Meg lehetne beszélni velük?”
Eszter csak nézte ezeket a sorokat, és hosszú idő után először érezte úgy, hogy már nem ismeri azokat az embereket, akikkel egykor olyan könnyedén tudott nevetni, akikkel iskolai szülői értekezletekről beszélgetett, gyors vacsorarecepteket cserélt, és ünnepekkor mindig felköszöntötték egymást.
Az egész úgy zajlott, mintha az ő háza már eleve ingyenes üdülőhellyé változott volna, ő maga pedig csak valamiféle tartozéka lenne a kulcsoknak, törölközőknek, edényeknek és üres ágyaknak.
Nem válaszolt azonnal.
Odakint csendes áprilisi délelőtt volt. Az udvari ösvények a hajnali eső után lassan száradtak, a kerítés mellett ősz óta összerakott gallykupac szürkéllett, a tornácon pedig két pár gumicsizma állt: az övé és a férjéé. A ház nem volt hatalmas, de erős, rendben tartott épület volt: konyha, nappali, hálószoba, egy kis szoba a fiuknak, aki másik városban tanult, és csak ritkán jött haza, valamint a tető alatti felső szint, ahol Eszter dobozokban őrizte a régi holmikat, télikabátokat és családi albumokat. A házat majdnem három éve örökölte Ilona nénitől. Kivárta a törvényes hat hónapot, elintézte az örökléssel járó papírokat, pénzt tett a tető felújításába, kicseréltette a villanyvezetékeket, és rendbe hozta a telket. A férje, Gábor kétkezi munkával sokat segített, de soha nem tekintette magát a ház gazdájának, és nem is viselkedett úgy. Tiszteletben tartotta, hogy ez Eszter saját otthona.
Éppen ezért Eszter az első másodpercekben még csak dühös sem lett. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy egy felnőtt nő, kétgyermekes anya, az ő régi barátnője, Katalin ilyen magától értetődően eldöntötte: „az egész társaság” odamegy hozzájuk, anélkül hogy akár egyetlen kérdést is feltett volna.
A készülék megint rezegni kezdett.
Katalin újabb hangüzenetet küldött.
Eszter megnyomta a lejátszást.
— Eszter, csak ne hallgass már, mert a többiek kezdenek izgulni. Úgy tervezzük, hogy ötödikén este érkezünk, vagy talán már negyedikén, attól függ, Attila mikor tud elszabadulni. Mondd meg, mit vegyünk ételből. De ne ess túlzásba, nem szállodába megyünk, hanem a mieinkhez. A gyerekeket majd lefektetjük valahová, nekik tényleg mindegy. Nekünk a friss levegő, az udvar meg a jó társaság a fontos. És ne kezdj el most háziasszonyoskodni, jó? Végre pihenünk egy normálisat!
Eszter kissé oldalra döntötte a fejét, és néhányszor lassan pislogott. Ebben a mondatban különösen érdekesnek hangzott a „háziasszonyoskodni” szó. Az ő házában, az ő telkén, az ő ágyaival, vizével, áramával, hűtőjével és takarításával kapcsolatban azt javasolták neki, hogy ne „játssza a háziasszonyt”.
Megnyitotta a csevegést, ujját az üzenetmezőre tette, és először ezt írta be: „Elment az eszetek?”
Aztán kitörölte.
Az ujjai néhány pillanatig mozdulatlanul lebegtek a képernyő fölött.
Eszter tudott veszekedni. Ha kellett, keményen, nyersen, olyan pontossággal, hogy a másik fél utána sokáig kereste a megfelelő választ. Az utóbbi években azonban megtanult valami mást is: nem az első indulatból támadni, hanem higgadtan, kapkodás nélkül odaütni, ahol valóban számít.
Bekapcsolta a hangrögzítőt, és egyenletes hangon beszélni kezdett:
— Katalin, kérlek, magyarázd el, pontosan mikor lett az én házam olyan hely, ahová mások az én beleegyezésem nélkül szervezhetnek programot. Én senkit nem hívtam meg a májusi hosszú hétvégére. Arról, hogy hozzám jöttök, velem senki nem egyeztetett. Ezért az, hogy „megyünk”, ebben a formában nem működik. Úgy kellett volna kezdeni, hogy „szeretnénk menni, nem bánod?” És a válaszom az: bánom.
Elküldte az üzenetet, majd a telefont kijelzővel lefelé az asztalra tette.
A konyhában olyan csend lett, hogy még azt is hallani lehetett, ahogy az előszobában halkan kattan egyet a régi falihőmérő. Eszter az orrán át lassan kifújta a levegőt, kinyitotta a szekrényt, elővett egy csészét, mellé tette a kanalat a kistányérra, és bekapcsolta a vízforralót. A keze nem remegett, de a mozdulatai túlságosan pontosak voltak, szinte hivatalosak. Így viselkedett mindig, amikor belül már végleg eldöntött valamit.
A csoportban nem tartott sokáig a némaság.
Elsőként Júlia írt:
„Eszter, miért kell ezt ilyen élesen? Katalin barátságból mondta.”
Aztán Dóra is jelentkezett:
„Azt hittük, örülni fogsz. Olyan régen találkoztunk.”
Katalin majdnem öt percig nem reagált. Végül mindössze ennyit küldött:
„Ezt most komolyan gondolod?”
Eszter ivott egy korty vizet a poharából, majd visszaírta:
„Igen.”
A következő pillanatban a telefon hívást jelzett. Katalin kereste.
Eszter ránézett a képernyőn megjelenő névre, de nem vette fel rögtön. Húsz éve ismerte ezt a nőt. Még fiatalon találkoztak, amikor mindketten ugyanabban a környékbeli albérletben éltek, és gyakran együtt mentek bevásárolni a legközelebbi boltba, mert így vidámabb volt, és este biztonságosabbnak tűnt hazasétálni. Katalin akkor könnyednek, nevetősnek, figyelmesnek látszott. Képes volt csak úgy beállítani egy zacskó almával, elhívni sétálni, vagy éjszakáig hallgatni a másikat. Az évek során azonban ebben a könnyedségben megjelent valami más is: Katalin egyre inkább azt hitte, hogy ha mindent hangosan, mosolyogva, „mi egymáshoz tartozunk” felkiáltással intéz, akkor senki sem mondhat neki nemet.
Eleinte apróságokkal kezdődött. Katalin megkérte Esztert, hogy hozza el a lányát edzésről, hiszen „úgyis autóval vagy”. Később nála hagyott néhány táskát egy utazás előtt, mert „neked van tárolód”. Aztán egyszer azt kérte, hadd húzza meg magát nála két napig, amíg otthon felújítják a fürdőszobát, de végül a férjével, a gyerekekkel és két óriási csomag holmival érkezett. A két napból öt lett, és miután elmentek, Eszter még egy hétig talált cukorkapapírokat meg gyerekcsatokat a kanapé réseiben.
Akkor nem szólt semmit.
Később Katalin előállt azzal, hogy „csak megtartaná” a születésnapját náluk az udvaron, mert a lakásban kevés a hely. Eszter hat főre bólintott rá, végül tizennégyen érkeztek. Gábor éjfélig szedte össze a műanyag tányérokat, Eszter pedig másnap reggel ragacsos foltokat törölt le a kerti padról, miközben Katalin a kapuban átölelte, és nevetve azt mondta:
— Te aztán egy szent asszony vagy, melletted nem lehet elveszni!
Eszter akkor határozta el, hogy vége a nagy, „baráti alapon” szervezett alkalmaknak.
Katalin azonban nyilvánvalóan másképp gondolta.
Eszter végül fogadta a hívást.
— Eszter, ezt most mégis minek nevezed? — Katalin hangjából eltűnt a vidámság. Sértett volt, feszes, és valami hideg, fémes él csengett benne. — Itt ülünk mindannyian, és teljesen le vagyunk döbbenve.
— Pontosan min? — kérdezte Eszter nyugodtan.
— A hangnemeden! Én pedig teljesen normálisan szóltam neked.