A péntek este csendesnek ígérkezett. Nóra a megszokottnál később ért haza, két nehéz szatyor húzta a karját; az egyikben olívaolajos üvegek koccantak össze, a másikban külföldi paradicsomkonzervek lapultak. Munka után külön kitérőt tett a piac felé, mert rendes marhahúst akart venni, meg friss zöldfűszereket. Az egyik csomagban Márknak szánt meglepetés is volt: egy palack válogatott malbec, amely után a férje már fél éve sóvárgott. Nóra abban reménykedett, hogy egy nyugodt este, egy pohár jó bor mellett végre képesek lesznek beszélni. Nem kerülgetni a témákat, hanem igazán beszélni.
A kulcs elfordult a zárban. Ahogy belépett, a lakásból megégett olaj és hagyma nehéz szaga csapta meg. Az előszobában már ott állt Erzsébet, az anyósa. Csípőre tett kézzel, pengekeskenyre szorított szájjal várta.
— Na végre, hazataláltál, éjszakai vándor. A vacsora rég kihűlt, a fasírt olyan lett, mint a gumi. Egy rendes feleségnél időben terítve van az asztal, nem csavarog ki tudja merre.
Nóra nem felelt. Levette a kabátját, vállfára akasztotta. A szatyrok súlya már szinte belevágott az ujjába.
— Dolgoztam, Erzsébet. Elhúzódott a megbeszélés.
— Ismerem én ezeket a megbeszéléseket — legyintett az asszony. — A mi időnkben is jártak munkába a nők, mégis jutott idejük ebédet főzni, férjet fogadni, rendet tartani. Te meg mit csinálsz? Úgy hurcolod körbe azt a karrieredet, mintha aranyból volna.
Nóra bement a konyhába, és minden erejével igyekezett nem reagálni. A tűzhelyen valóban ott állt egy serpenyő, benne sötétbarnára sült, összeesett darabokkal, amelyek valaha fasírtok lehettek. Mellette egy fazék hidegre dermedt leves. Nóra szó nélkül kipakolta a vásárolt holmikat, helyet keresett nekik a polcokon, aztán nekilátott elmosogatni a nap közben felgyűlt edényeket.
Erzsébet leült az asztalhoz, állát a tenyerébe támasztotta, és olyan arccal figyelte a menyét, mintha ellenőrzést tartana. A nappaliból tompa lövések és robbanások hangja szűrődött ki: Márk konzolon játszott, és még arra sem vette a fáradságot, hogy kijöjjön köszönni.
— Nórikám — szólalt meg az anyósa hirtelen mézesmázos hangon, amitől Nóra hátán végigfutott a hideg. — Márknak kellene egymillió-kétszázezer forint az induló vállalkozásához. Egy hét maradt. Az a befektető, tudod, nagyon sürgeti. Te meg közben úgy élsz, mint hal a vízben.
Nóra megdermedt a mosogatónál, majd lassan megtörölte a kezét a konyharuhába. Visszafordult.
— Tegnap utaltam neki kétszázezer forintot reklámra. Előtte én fizettem ki a programozói tanfolyamát is. Miféle egymillió-kétszázezerről beszélünk?
— Hát pénzről, milyenről! — csapta össze a kezét Erzsébet. — Mi ezen olyan bonyolult? Egy családban közös a kassza. Vagy sajnálod a pénzt a saját férjedtől? Tőlünk az utolsó inget is lehúznád. Magadnak minden nap veszel elviteles kávét, de ha a család jövőjéről van szó, rögtön összeszorul a markod. Te vagy az élősködő fordítottja, pontosan az vagy.
Nóra összezárta az állkapcsát. Eszébe jutott a reggeli cappuccino, amit az irodához közeli kávézóban vett nyolcszáz forintért. Az volt aznap az egyetlen apró öröme. És már második hónapja azt is a szemére hányták.
— Anya, hagyd már — hallatszott Márk hangja a nappaliból. Még csak fel sem kelt a kanapéról. — Nóri, tényleg kicsit fukar lettél mostanában. Régen más voltál. Hittél bennem.
Nóra kiment az előszobába, ahonnan rálátott a nappalira. Márk hanyatt feküdt, lábát a karfára dobta, tekintetét le sem vette a képernyőről. A tévében szörnyek rohangáltak, fegyverropogás töltötte be a szobát. Harmincnégy éves férfi. Harmincnégy.
— Márk, beszéljük meg ezt anyád nélkül — mondta halkan.
— Mit kellene sugdolózni? — vágott közbe azonnal Erzsébet, és megjelent a konyhaajtóban. — Előttem már titkaitok vannak? Én is itt lakom, ha nem felejtetted volna el. A lelkemet beletettem ebbe a lakásba. Az idegeimet is, meg a megtakarításomat is. Te meg úgy bánsz velünk a fiammal, mintha idegenek lennénk.
Nóra lassan felé fordult. A lelkét és a megtakarítását. Az a négyszázezer forint, amit Erzsébet három éve adott a felújításba. Négyszázezer, amelyről azóta egyetlen napra sem feledkezett meg. Közben a felújítás több mint hatmillió forintba került, és minden egyes fillérét Nóra kereste meg. Ahogy a lakáshitel önerejét is. Ahogy magát a hitelt is ő fizette.
Erzsébet úgy nézett rá, mint aki erkölcsi magaslatról ítélkezik. Aztán a fiához fordult, és úgy beszélt, mintha Nóra ott sem lenne:
— Ebből soha nem lesz igazi feleség. Csak magára gondol. De nem baj, majd én helyrerakom. A lakás most már közös, ennyi. Úgysem tud hová menni.
Nóra nem válaszolt. Bement a hálóba, becsukta maga mögött az ajtót, leült az ágy szélére, és hosszú percekig csak a munkairatokkal tömött táskáját nézte. Aztán elővette a laptopját, megnyitotta a banki alkalmazást. Hatmillió forint volt a megtakarítási számláján. A biztonsági tartaléka, amelyet három éve gyűjtögetett. Márk nem tudott róla. Erzsébet még kevésbé.
Nóra lecsukta a gépet, és lefeküdt. Az álom azonban messze elkerülte.
Újra és újra végiggondolta, hogyan kezdődött az egész. Öt évvel korábban a nagymamája, az egyetlen igazán közeli hozzátartozója, kétmillió forintot hagyott rá örökségként. Márk akkor azt javasolta, tegyék bele a lakáshitel önerejébe; azt mondta, neki is van félretett pénze. Amikor viszont eljött a szerződés aláírásának napja, az ő pénze valahogy „nem volt meg”. Állítólag mindent betett egy „áttörést hozó projektbe”. A lakás így Nóra nevére került. A hitel szintén. Erzsébet akkor csak ennyit mondott: „Akkor fizesd is te, ha ennyire önálló vagy. A fiamat ne rángasd bele adósságcsapdába.”
Nóra fizetett. Hónapról hónapra. Száznegyvenezer forintot. A közös költséget, a rezsit, az élelmiszert, a tisztítószereket, a gyógyszereket, ha valaki megbetegedett, a ruhákat, a háztartási gépeket — minden az ő vállára nehezedett. Márk időnként kölcsönt kért valamelyik új vállalkozási ötletéhez, és ezek az összegek soha nem tértek vissza. Erzsébet évek óta nem dolgozott, szerény nyugdíjból élt, mégis állandóan kioktatta a menyét arról, hogyan kell „helyesen élni”. Nóra pedig tűrt. Mert szerette Márkot. Mert azt hitte, a család mindennél fontosabb. Mert a saját anyja ivott, majd rábízta őt a nagymamára, Nóra pedig gyerekkorában megfogadta, hogy neki másmilyen élete lesz. Másmilyen családja.
Végül éppen ilyen családja lett.
Vasárnap Erzsébet látványos ebédet rendezett. Az asztalra előkerült a régi nagymamai porcelánkészlet, az anyósa pitéket sütött, és most az asztalfőn trónolt, akár egy császárné. Márk üres tekintettel ült mellette, villájával kedvetlenül piszkálta az ételt.
— Nórikám, szedjek még egy kis levest? — turbékolta Erzsébet. — Olyan sovány vagy, teljesen kizsigerelnek azon a munkahelyen. Ideje lenne már a lelkeddel is törődni. Meg az anyasággal. Ketyeg az óra, drágám. Szülhetnél nekünk egy unokát, elmennél szülési szabadságra, Márk pedig végre átvenné a férfiszerepet, és keresne rendesen. Te meg otthon lennél, a férjed mellett biztonságban, mint egy kőfal mögött.
Nóra felnézett a tányérjából.
— És miből élnénk addig, amíg ő átveszi azt a bizonyos szerepet? A lakáshitelt én fizetem. Ki törlesztené?
Erzsébet sértetten összeszorította a száját, majd gondosan megtörölte az ajkát a szalvétával.
— Aki báránykát ad, legelőt is ad hozzá. Ne feleselj az idősebbekkel. Egy nőnek az anyaság a legfontosabb hivatása, nem az, hogy papírok között turkáljon.
— Azokban a papírokban van a fizetésem, Erzsébet. Meg a lakáshitel. Meg a hűtőre felvett kölcsön. És ha már itt tartunk, még az ön pitéi is.
Márk ekkor mintha visszatért volna a gondolataiból, és felkapta a fejét.
— Nóri, komolyan mondom, te mindig csak a rosszat látod. Nagy ügy, lakáshitel. Beindítom az üzletet, aztán mindent kifizetünk. Adj egy kis időt.
— Milyen időt, Márk? Három éve ezt ismételgeted. Egyetlen működő projekted sincs. Még a rezsit sem fizetted be soha, egyszer sem.
— Na tessék, már megint kezded — tolta el maga elől Márk a tányért. — Anyának igaza van. Neked tényleg számológép van a fejedben.
Erzsébet elégedetten bólintott. Nóra érezte, hogy émelygés kúszik fel a torkába. Felállt az asztaltól.
— Köszönöm az ebédet. Lefekszem egy kicsit, fáj a fejem.
Este Márk benyitott a hálószobába. Nóra könyvvel a kezében ült az ágyon, és úgy tett, mintha olvasna. A férfi leült az ágy szélére, megpróbálta megfogni a kezét. Nóra elhúzta az ujjait.
— Nóri, ne veszekedjünk már. Anya értünk próbálkozik.
— Mit jelent az, hogy értünk? Engem lassan elevenen felfal.
— Ő jó ember. Csak azt szeretné, ha minden normálisan menne.
— Normálisan? Az a normális, hogy én dolgozom, mint egy igásló, te a kanapén fekszel, az anyád pedig élősködőnek nevez?
Márk fintorgott.
— Nem így értette. Te mindig félreérted.
— Akkor magyarázd meg nekem.