Itt, ebben a lakásban? Vagy mindenkinek csak kényelmes volt, hogy ő mindig kéznél van?
— Eszter, hozd már be a meleget! — hallatszott Gábor hangja a szobából.
Eszter lassan feltápászkodott. Abban a pillanatban úgy megmozdult alatta a padló, mintha valaki oldalról meglökte volna a házat; ösztönösen a szék támlájába kapaszkodott, különben talán el is esik.
— Mi van már megint? — kérdezte Gábor ingerülten. — Csak most ne kezdd el.
És akkor valami elpattant benne. Nem látványosan, nem hangos jelenetként, nem hisztériával, hanem egészen csöndesen: egyszerűen tovább már nem bírta. Eszter végignézett az asztalon, a vendégeken, a majonézes salátákon, Katalin elégedett arcán, aztán a férjén, aki még ebben a percben sem aggódva nézett rá, hanem bosszúsan, mintha Eszter csak egy kellemetlen akadály lenne az ünneplés útjában. Aztán, saját magát is meglepve, visszaült a székre, és sírni kezdett. Először halkan, szinte hangtalanul, de a könnyek egyszer csak megállíthatatlanul törtek elő belőle: csúnyán, kapkodva, őszintén, mindenféle méltóság nélkül.
Az asztal körül nehéz, fojtogató csend telepedett meg.
— Istenem… — suttogta Mónika zavartan, nem tudva, hová nézzen.
Katalin tért magához elsőként.
— Hát persze, már kezdődik is… Vendégek előtt kell szégyent hozni ránk.
Eszter felnézett rá könnyektől nedves szemmel, és hosszú évek után először nem érzett szégyent. Csak valami rémisztő, kimerítő ürességet, amely mintha kiszívott volna belőle minden erőt. Aznap este pedig véletlenül meghallott egy beszélgetést, amely után többé nem tudott ugyanúgy nézni a férjére.
Estére a lakás végre lassan kiürült. A rokonok hangoskodva gyülekeztek az előszobában, csizmát húztak, kabátot kerestek, állva még bekaptak egy utolsó szelet tortát, és közben arról egyezkedtek, hogy „majd valamikor meg kell ismételni”. Katalin, aki ugyan elfáradt, de láthatóan elégedett volt a saját jubileumával, már jóval lágyabb hangon búcsúzkodott, sőt többször is kijelentette, hogy „minden méltó módon zajlott le”, mintha nem családi ünnepről lett volna szó, hanem egy sikeresen teljesített ellenőrzésről. Eszter alig fogott fel bármit a körülötte zajló beszédfoszlányokból. Az asztalnál történt jelenet óta már nem érdekelte, ki mit gondol róla; gépiesen szedte össze a tányérokat, hordta őket a mosogatóba, és csak egyetlen kívánság maradt benne: menjen már el végre mindenki.
A feje szinte széthasadt. Úgy érezte, a láza még magasabbra szökött: az arca lángolt, miközben a keze jéghideg volt. De nem ez volt a legrosszabb. Belül valami sűrű, nyirkos üresség terült szét, olyan, mint a decemberi latyak, amely minden lépésnél rátapad az ember cipőjére. Amikor az utolsó vendégek után is becsukódott az ajtó, Gábor idegesen kifújta a levegőt, és elkezdte összeszedegetni az üres üvegeket az asztalról.
— Remek volt, tényleg — morogta. — Szép kis műsort rendeztél.
Eszter szótlanul pakolta egymásra a tányérokat.
— Hallod egyáltalán, amit mondok?
— Hallom.
— Muszáj volt mindenki előtt bőgni?
A nő a kelleténél kicsit nagyobb erővel tette a tányért a mosogatóba. A porcelán tompán megcsendült.
— És neked muszáj volt reggel óta rám üvölteni?
Gábor úgy nézett rá, mintha valami teljes képtelenséget hallott volna.
— Uramisten, már megint ez… Csak annyit mondtam, hogy kelj fel. Ebből most tragédiát kell csinálni?
Eszter nem felelt. Hirtelen dermesztő tisztasággal megértette: Gábor valóban nem fogja fel, hogy bármi rosszat tett volna. Nem tettette, nem magyarázkodott, nem játszotta meg magát. Ő tényleg azt hitte, hogy ez így rendben van.
Ekkor kilépett a szobájából Anna, a nyakában lógó fejhallgatóval.
— Anya, menj már lefeküdni — mondta halkan. — Majd én elmosogatok.
— Nem kell — vágta rá Gábor automatikusan. — Inkább tanulj.
Anna lassan az apja felé fordult.
— Alig áll a lábán.
— Jaj, hagyjuk már. Ne fújd fel.
Anna nyilván mondani akart még valamit, de ránézett az anyjára, aztán inkább összeszorította a száját, és visszament a szobájába.
Fél órával később Eszter valahogy eljutott a hálóig. Ruhástul zuhant az ágyra, és lehunyta a szemét. A konyhából Gábor és Katalin hangja szűrődött be: az anyósa még ott maradt „segíteni rendet rakni”, bár az ő segítsége rendszerint több zajjal járt, mint haszonnal. Eszter eleinte nem figyelt oda. Csak feküdt, és érezte, hogyan lüktet a feje. Aztán egyszer csak meghallotta a saját nevét.
— Ellustult — mondta Gábor fáradt, bosszús hangon. — Régen teljesen normális volt.
— Persze hogy ellustult — kapott rá azonnal Katalin. — Túlságosan elnéző lettél vele. A nőket nem szabad ennyire elengedni.
Eszter mozdulatlanná dermedt.
— Hogy én elnéző… — horkant fel Gábor. — Már egy rossz szót sem merek szólni. Mindjárt tragédia lesz belőle.
— Azért, mert túl sok mindent megengedtél neki. Először az a nevetséges karrierje, aztán ez az otthonról dolgozgatás. Egy asszonynak a családjával kell törődnie, nem egész nap a gép előtt ülni.
— Ugyan, milyen munka az… Aprópénz.
Eszter lassan kinyitotta a szemét. Aprópénz. Eszébe jutott, hogy két éve éppen az ő keresete húzta ki őket a bajból, amikor Gábort elküldték a szervizből. Eszébe jutottak az éjszakák, amikor plusz megbízásokat vállalt, a jelzáloghitel törlesztései, és az is, hogyan hazudta Annának mosolyogva, hogy „apa most csak átmenetileg pihen”.
— A lényeg, Gáborkám, hogy ne engedd a nyakadra ülni — folytatta Katalin. — A mai nők gyorsan elkanászodnak. Egyszer mutatsz gyengeséget, és véged.
Eszter a plafont bámulta, és érezte, hogy odabent valami lassan omladozni kezd. Nem is fájt igazán. Inkább olyan volt, mintha egy régi ház roskadna össze, amelyben ő túl sokáig lakott. Váratlanul egy emlék villant elé: Anna akkor még csak három hónapos volt, Eszter alig aludt, a kislány éjszakánként üvöltött, kevés volt a teje, ő pedig úgy vonszolta magát a lakásban, mint egy árnyék. Egy különösen nehéz éjszaka után reggel a konyhaasztalnál ülve aludt el. Arra ébredt, hogy Katalin hangja fölötte csattan: „A mi időnkben a nők nem estek szét egyetlen gyerek után.” Eszter akkor a kimerültségtől sírva fakadt, Gábor pedig csak elfintorodott: „Na, elég a nyavalygásból.”
Miért tűrte mindezt? A kérdés most először bukkant fel benne ilyen tisztán, ilyen hangosan, a megszokott kifogások nélkül. Régebben azonnal megvolt a válasz: a család miatt, a gyerek miatt, a békesség kedvéért, mert „mindenki így él”. Most azonban ezek az indokok hirtelen üresnek és hiteltelennek tűntek. A konyhában megcsörrent egy csésze.
— Emlékszel, milyen volt régen? — kuncogott Katalin. — Mindig azon igyekezett, hogy a kedvedben járjon. Sütött, főzött, csinosan várt haza.
— Hát… akkor még másféle nő volt — felelte Gábor.
Eszter torkát valami súlyos szorította össze. Nem sírás volt ez, hanem sértettség. Az a régi, évek óta cipelt megbántottság, amelyet mindig mélyre próbált gyömöszölni magában. Eszébe jutott, hogyan mondott le az előléptetésről a család kedvéért. Hogyan adta el a nagymamától örökölt kis nyaralót, hogy Gábor műhelyt nyithasson a barátjával. Hogyan állt a tűzhely mellett egy héttel a császármetszés után, mert „egy férfinak rendes étel kell”. És közben senki sem kényszerítette nyíltan. Csak minden egyes alkalommal éreztették vele, hogy egy jó feleség pontosan így viselkedik.
Eszter lassan felült az ágyon. A mellkasában egyszerre támadt forróság és nehézség. Az ajtón túl Gábor már nevetett valamin az anyjával, könnyedén, nyugodtan, mintha nem lettek volna könnyek, láz, gyalázatos délelőtt és ez az egész borzalmas nap. És ekkor Eszter egy másik dolgot is megértett: ha ő most azonnal eltűnne, egy hét múlva megszoknák. Katalin találna magának új bűnbakot, Gábor panaszkodna az ismerőseinek a „hisztérikus feleségére”, az élet menne tovább. Csakhogy ebben az életben ő maga már régóta nem volt jelen.
Késő este, amikor Katalin végre hazament, Gábor benézett a hálószobába.
— Eszel valamit?
— Nem.
— Te tudod. Aztán majd megint gyomororvoshoz járhatunk.
Már éppen kifelé indult, amikor Eszter váratlanul megszólalt:
— Holnap nem főzök.
Gábor visszafordult.
— Ezt hogy érted?
— Úgy, ahogy mondom. Rosszul vagyok.
Néhány másodpercig némán nézte, aztán röviden, rosszindulatúan felnevetett.
— Szép. Tényleg teljesen elszemtelenedtél.
És Eszter ebben a pillanatban, sok év után először, válaszolt neki:
— Nem vagyok a bejárónőd.
A mondat után beálló csend szinte félelmetes volt.
A következő napokban furcsa némaság ült a lakáson. Nem békés, pihentető csönd volt ez, hanem feszes és nyugtalanító, mint egy áram alatt lévő vezeték. Eszter mondata után Gábor mintha bezárkózott volna valami láthatatlan erődítménybe. Nem ordított, nem csinált nyílt jeleneteket, de ez valahogy még rosszabbnak bizonyult. Röviden beszélt vele, szárazon, összeszorított fogak mögül, máskor pedig látványosan úgy tett, mintha Eszter nem is létezne. A nő életében először észrevette, milyen hangos tud lenni a hallgatás. Gábor reggelente szándékosan csörömpölt a bögrékkel a konyhában, este teljes hangerőre kapcsolta a tévét, ha pedig Eszter belépett a szobába, elnémult. Ha kérdezett tőle valamit, olyan hangsúllyal válaszolt, mintha már pusztán a nő létezése is idegesítené.
— Vacsorázol? — kérdezte Eszter egyik este.
— Nem tudom. Úgy tűnik, mostantól az ilyen dolgokat is nekem kell kitalálnom.
Közben nem is rá nézett, hanem a telefonját bámulta. Régebben Eszter azonnal magyarázkodni kezdett volna, próbálta volna elsimítani a feszültséget, kereste volna azokat a szavakat, amelyekkel békét teremthet. Most azonban nem volt ereje hozzá. A betegség lassan visszahúzódott, de a helyén jeges üresség maradt. Mintha először látná a saját életét a megszokott önámítás nélkül.
A legnehezebbek mégis a rokonok voltak. Katalin természetesen nem hallgatott, és már a jubileum utáni napon megindultak a telefonok.
— Eszterkém, miért készíted ki a férjedet? — kérdezte Erika néni olyan hangon, amely egyszerre volt együttérző és vádló. — Tudod, milyenek mostanában a férfiak… Vigyázni kell rájuk.
Aztán Gábor unokatestvére, Mónika hívta fel.
— Ugyan már, mit fújtál fel ennyire? Minden családban vannak veszekedések. Az a fontos, hogy az ember ne teregesse ki mások előtt.
Estére Katalintól is érkezett egy üzenet: „Egy családot tönkretenni könnyű. Ahhoz nem kell nagy ész.”
Eszter sokáig nézte a telefon kijelzőjét, aztán egyszerűen lenémította a készüléket. Az volt az egészben a legijesztőbb, hogy régebben talán ő maga is pontosan ugyanezeket mondta volna: tűrj, ne élezd ki, légy okosabb, a férjed nem iszik, nem jár más nőkhöz, hát mi kell még? Ezek a mondatok évek óta keringtek körülötte, mint a túlságosan sokszor lejátszott, karcos lemezek, és ő hitt nekik. Őszintén hitt bennük. Egészen addig, amíg egy nap meg nem értette, hogy attól még nem lesz valaki jó férj, hogy nem veri a feleségét.
Anna ezekben a napokban alig szólt az apjához. Röviden válaszolt, bezárkózott a szobájába, és csak akkor vacsorázott, amikor a többiek már végeztek. Gábort ez egyre jobban dühítette.
— Teljesen ellenem fordítottad a gyereket — vetette oda egyik este.
Eszter felemelte a fejét a laptop mellől.
— Én senkit nem fordítottam ellened.
— Persze. Magától történt minden.
— Az eszedbe sem jut, hogy talán ő maga is látja, mi zajlik itt?
Gábor hirtelen eltolta maga elől a tányért.
— Ugyan mit lát? Hogy az apja gürcöl, mint egy állat? Hogy én viszem a hátamon ezt az egész családot?
Eszter fáradtan megdörzsölte a halántékát.
— Egy családot nem lehet egyedül cipelni, Gábor. Ez nem zsák a válladon.
A férfi gúnyosan elmosolyodott.
— Milyen szépen beszélsz hirtelen. A barátnőid okosítottak ki?
Eszter nem válaszolt, bár azonnal tudta, kire céloz. Júlia valóban szinte mindennap felhívta. Még az egyetemről ismerték egymást, de az utóbbi években ritkán találkoztak; Gábor ki nem állhatta Júliát, és mindig úgy emlegette, mint „az elvált nőt, aki csak rossz hatással van másokra”.
— Teljesen tönkretetted magad, Eszter — mondta Júlia néhány nappal korábban a telefonban. — Amikor megláttalak azon az ünnepségen, olyan voltál, mint egy árnyék.
— Minden rendben van.