Eszter még hajnal előtt riadt fel arra, hogy az egész teste rázkódik. Nem egyszerű hidegrázás volt ez, hanem olyan, mintha belülről valaki apró, dühös ütésekkel kalapálná a csontjait. A torka égett és kapart, a feje ólomsúlyúnak tűnt, mintha egyetlen percet sem aludt volna, a szemhéja mögött pedig kellemetlen lüktetés dobolt. Nagy nehezen könyökére támaszkodott, és hunyorogva rápillantott a telefonjára: fél hat múlt pár perccel. Odakint még sűrű decemberi sötétség ült az udvaron, néhány autó vánszorgott csak a latyakos hóban, a szemközti lámpa pedig sárgán pislákolt, mintha maga is bármelyik pillanatban feladná. Eszter visszahanyatlott a párnára, lehunyta a szemét, de a konyhából már edénycsörömpölés és szekrényajtók csapkodása hallatszott. Gábor felkelt.
Aznapra családi ünnepséget terveztek: harminc ember az asztal körül, az anyósa kerek évfordulós születésnapja. A rokonok a város különböző részeiből készültek érkezni, és az elmúlt három napban a lakás inkább hasonlított egy olcsó kifőzde raktárára, mint otthonra. Lábasok, bevásárlószatyrok, műanyag dobozok, végtelen listák salátákról, beszerzésekről, vasalt terítőkről, telefonhívásokról és kapkodásról. Eszter alig aludt valamit, előző este pedig majdnem éjfélig töltögette a füstölt lazacos kosárkákat, mert Katalin ki nem állhatta a bolti előételeket. Valószínűleg akkor roppant meg végleg a szervezete.
Az éjjeliszekrényen álló pohár víz után nyúlt, de annyira remegett a keze, hogy a folyadék fele az ágyneműre löttyent. Halkan káromkodott egyet, aztán visszacsukta a szemét. Minden tagja sajgott, és egyetlen dologra vágyott: csendre, mozdulatlanságra, arra, hogy ne kelljen senkihez szólnia. A hálószoba ajtaja azonban hirtelen, kopogás nélkül kivágódott.
— Te meg miért heverészel még mindig? — csattant fel Gábor hangja, ingerülten, mintha Eszter szándékosan akarna kellemetlenséget okozni neki.
Eszter lassan felé fordította a fejét. A férje már felöltözve állt a küszöbön: melegítőnadrágban, régi pólóban, gyűrött, mogorva arccal. Dohány és olcsó, három az egyben kávé szaga áradt belőle.
— Gábor… azt hiszem, lázas vagyok… — préselte ki rekedten Eszter. — Egész éjjel rázott a hideg.
A férfi még csak közelebb sem lépett.
— Most komolyan, te szerencsétlen, pont az ünnepség előtt akarsz lebetegedni? És akkor ki főz? Gyerünk, kelj fel!
Azzal erősen belerúgott az ágy lábába. A matrac megrándult, Eszter egész testében összerezzent. Nem mintha megütötte volna, nem volt nagy dolog — legalábbis ezt próbálta bemagyarázni magának. Mégis, valami kellemetlenül összeszorult benne. Talán a megalázottságtól. Talán attól, hogy teljesen tehetetlennek érezte magát.
— Tényleg nagyon rosszul vagyok…
— Mindenki rosszul van. Anyámnak egyszer van ilyen születésnapja. Azt hiszed, nekem könnyű? Tegnap este tizenegyig rohangáltam a boltban.
A hangja már emelkedett. Eszter pontosan ismerte ezt a hangsúlyt. Ha most vitatkozni kezd, abból olyan veszekedés lesz, amit az egész ház hall, aztán Katalin is korábban érkezik majd, és természetesen hozzáteszi a magáét: „A mi időnkben az asszonyok lázasan is dolgoztak.” Eszter ezért lassan felült. A szeme előtt azonnal fekete pontok kezdtek kavarogni.
— Na ugye — morogta Gábor, mintha valami apró győzelmet aratott volna. — Látod, semmi bajod. Nem halsz bele.
Kiment, és hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Eszter néhány másodpercig mozdulatlanul ült, majd kitapogatta az éjjeliszekrény fiókjában a lázmérőt. Harminckilenc egész egy. Szinte közönyösen nézte a számokat; meglepődni sem volt ereje. Az utóbbi években úgy érezte, a teste állandóan az utolsó tartalékait égeti: hol a vérnyomása vacakolt, hol álmatlanság gyötörte, hol migrén kínozta. De betegnek lenni nem lehetett. Ebben a családban valahogy sosem létezett joga ahhoz, hogy gyenge legyen.
A konyhából ismét valami nagyot csattant.
— Eszter! Hol van a borsókonzerv?
Lehunyta a szemét. Nem akart felkelni. Azt szerette volna, ha legalább egyszer, csak egyetlenegyszer valaki azt mondja neki: „Maradj fekve, majd én elintézem.” Nem bosszankodva, nem szemrehányással, nem úgy, mintha szívességet tenne, hanem egyszerűen emberi hangon. De tizennyolc év házasság alatt ilyen még soha nem történt.
Tíz perccel később mégis kibotorkált a konyhába, magára húzva egy régi kardigánt. A lábai vattából voltak, a pirított hagyma szagától pedig azonnal hányinger szorította össze a torkát. A konyha úgy nézett ki, mintha ostrom után hagyták volna ott: az asztalon tálakban feldarabolt zöldségek, szupermarketes szatyrok, majonéz, zöldfűszerek, felnyitott konzervek. A hűtőre Katalin kézírásával egy menülista volt feltűzve: „franciasaláta, majonézes céklasaláta, kaszinótojás, kocsonya, lazacos kosárkák, kacsa, tortát átvenni 14:00-kor”. Mellette vastagon odafirkantva: „ÉS NE FELEJTSD EL A CITROMOT A HALHOZ!” — mintha az a citrom tartaná egyben az egész ünnepet.
Gábor a tűzhely mellett állt, és bosszús mozdulatokkal kavargatott valamit a serpenyőben.
— Hol a borsó? — kérdezte újra.
Eszter szó nélkül kinyitotta az alsó szekrényt, és elővette a konzervet.
— Normálisan nem lehet válaszolni? — dünnyögte a férfi. — Mindig úgy járkálsz itt, mint valami mártír.
Eszter nem felelt. Letette a konzervet az asztalra, aztán megkapaszkodott a munkalap szélében, mert a padló egyszerre megbillent a talpa alatt. Ebben a pillanatban jelent meg a konyhaajtóban Anna, álmosan, kinyúlt pólóban, telefonnal a kezében. Már nyitotta volna a száját, de elhallgatott, és figyelmesen végigmérte az anyját.
— Anya, te miért vagy ilyen sápadt?
— Semmi baj — vágta rá Eszter gépiesen.
Anna közelebb lépett, és hirtelen a homlokához érintette a tenyerét.
— Te tűzforró vagy!
— Jaj, istenem, már kezdődik is — vetette oda Gábor ingerülten. — Ne csinálj pánikot.
— Hogy érted, hogy ne csináljak pánikot? Lázas!
— És akkor most mi legyen? A vendégek majd főznek maguknak?
Teljesen komolyan mondta. Semmi tréfálkozás, semmi zavar, semmi szégyenérzet nem volt a hangjában. Anna lassan leengedte a kezét.
— Te normális vagy egyáltalán?
A konyhára feszült csend telepedett. Gábor hirtelen megfordult.
— Tessék?
— Semmi — felelte Anna hidegen. — Csak megkérdeztem.
Eszter érezte, ahogy belül felkúszik benne az aggodalom. Csak most ne kezdjék el. Csak ne reggel. Csak ne ma.
— Ne beszélj így apáddal — mondta halkan.
Anna elmosolyodott, de abban a mosolyban semmi vidámság nem volt.
— Veled viszont lehet így beszélni?
Azzal kiment a konyhából. Gábor dühösen kifújta a levegőt.
— Tessék, ez a te nevelésed eredménye. Teljesen elszemtelenedett.
Eszter némán felvett egy kést, és nekilátott felszeletelni a főtt tojásokat a salátához. Annyira remegett a keze, hogy a penge kétszer is veszélyesen megcsúszott. Odakint lassan világosodni kezdett, a szemközti ház ablakaiban egymás után gyulladtak ki a fények. Az emberek ébredtek, vizet forraltak, készülődtek a saját napjukra. Egy átlagos téli reggel volt. Eszternek mégis hirtelen úgy tűnt, mintha megfulladna. Nem a láztól — hanem a saját életétől.
Délre a lakás már zsongott a hangoktól, ételszagoktól és szakadatlan sürgés-forgástól. Eszter úgy mozgott benne, mintha víz alatt járna. A láza nem csökkent, sőt a teste egyre idegenebbnek és nehezebbnek érződött, az arca pedig úgy égett, mintha kályha mellé hajolt volna. Többször is titokban megmérte a hőmérsékletét a fürdőszobában: harminckilenc, aztán harminckilenc egész három. De az ünnepség közben már önálló életre kelt, és ebben az életben Eszter állapota senkit sem érdekelt különösebben.
Elsőként Katalin érkezett meg — mint mindig, elégedetlen arckifejezéssel, olyan tartással, mintha nem vendégségbe jönne, hanem ellenőrizni a személyzet munkáját.
— Jézusom… — húzta el a száját már az előszobában, miközben levette a kabátját. — Nálatok olyan meleg van, mint egy szaunában. És halszag van az egész lakásban. Ablakot nyitni próbáltatok már?
Bement a konyhába, Eszternek jóformán köszönni sem köszönt rendesen. Felnyitotta az egyik salátástál fedelét, aztán fintorgott.
— Már összekeverted a franciasalátát? Minek ilyen korán? Most majd levet ereszt.
Eszter a mosogató mellett állt, tenyerével a munkalapra támaszkodva.
— Katalin, később még…
— És túl sok benne a majonéz. Gábor gyerekkora óta nem szereti, ha zsíros.
Mintha Eszter tizennyolc év házasság alatt ezt nem tanulta volna meg. Gábor azonnal megjelent az anyja mellett, láthatóan felélénkülve.
— Anya, én mondtam neki. De ő mindig mindent a saját feje után csinál.
Katalin nagyot sóhajtott, úgy, ahogy az olyan ember sóhajt, akinek egész életében mások ostobaságát kell elviselnie.
— A mai nők borzasztó kényelmesek lettek. Csak pihenni szeretnének. Bezzeg mi régen… Én a műtétem után másnap már húslevest főztem.
Eszter szinte kívülről tudta ezt a történetet: hogyan vették ki Katalin vakbelét, ő mégsem „hagyta cserben a családot”; hogyan nem evett soha készételt Gábor néhai apja; hogyan kell egy igazi asszonynak „összetartania az otthont”. Eszter néha úgy érezte, az anyósa az ember értékét kizárólag az elszenvedett megpróbáltatások mennyiségével méri.
Egy óra körül elkezdtek szállingózni a rokonok. A zaj hirtelen megsokszorozódott: valaki az előszobában húzta le a csizmáját, más gyümölcsökkel teli zacskót szorongatott, megint más már hangosan nevetett. Eszter gépiesen terített, tányérokat hordott, szalvétákat igazgatott. Minden elmosódott a szeme előtt.
— Eszterkém, miért vágsz ilyen savanyú képet? — kérdezte jó hangosan Gábor unokatestvére, Mónika. — Ünnep van!
— Kicsit beteg vagyok — felelte Eszter halkan.
Katalin rögtön közbeszólt:
— Ugyan, egyszerű megfázás. A maiak szeretnek minden kis lázból tragédiát csinálni.
Néhányan megértően bólogattak, Eszter pedig egy pillanatra úgy érezte, már nem is felnőtt ember, hanem valami nyafogós iskoláslány, akit rossz magaviselet miatt rendre utasítanak.
Anna egész nap komoran járt-kelt. Többnyire ki sem jött a szobájából, és amikor végül mégis leült az asztalhoz, azonnal a telefonjába temetkezett.
— Tedd el azt a telefont — szólt rá Gábor élesen. — Emberek ülnek körülötted.
— Aha — morogta Anna, fel sem nézve.
— Ez meg milyen hangnem?
— Teljesen normális.
Eszter már előre érezte, hogy közeledik a robbanás.
— Anna…
— Mi az, hogy „Anna”? — csattant fel hirtelen a lánya. — Mindenki úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Pedig anya rosszul van, ha esetleg nem tűnt volna fel.
Az asztalnál kínos csend támadt. Mónika gyorsan kortyolt a borából, valaki úgy tett, mintha hirtelen rendkívül lekötné a céklasaláta. Gábor arca vörösre váltott.
— Ezt majd mi otthon elintézzük, világos?
— Persze — mondta Anna fagyosan. — Ahogy mindig.
Felállt az asztaltól, bement a szobájába, és nagy csattanással bevágta maga mögött az ajtót. Katalin összeszorította az ajkát.
— Elkényeztettétek ezt a lányt. A mi időnkben a gyerekek tisztelték a szüleiket.
— Más most a generáció — jegyezte meg óvatosan az egyik vendég.
— Nem a generáció más, hanem a nevelés hiányzik — vágta rá az anyósa. — Eszter túl engedékeny. Az asszonynak hallgatnia kell a férjére, akkor a gyerek sem nő a fejére.
Eszter némán ült, és azt érezte, hogy a körülötte kavargó beszédhangok egyre távolabbról érkeznek. A halántéka lüktetett, az ételek ízét alig érezte, a szeme előtt arcok, tányérok és mozgó kezek úsztak össze. És ekkor váratlanul, nagyon élesen felvillant benne egy másik ünnep emléke, valahonnan tizenöt évvel korábbról. Akkoriban Gáborral még friss házasok voltak, ő pedig egy nagy cégnél dolgozott, ahol előléptetést ajánlottak neki. Valódi lehetőséget, jó fizetéssel. A főnöke akkor azt mondta: „Jól vág az eszed, ne szalaszd el ezt az esélyt.” Egy héttel később Gábor komoran megkérdezte: „És akkor ki fog itthon élni? Én feleséget vettem el, nem lakótársat kerestem.” Akkor Eszternek ez még valahogy majdnem romantikusnak tűnt: a férje családot akar, otthoni melegséget, rendes közös életet. Ő pedig lemondott az előléptetésről. Önként. Szerelemből. Most viszont, ott ülve az ünnepi asztalnál, majdnem negyvenfokos lázzal, Eszter életében először gondolt bele igazán: vajon szerette-e őt valaha bárki?