— Dehogy van rendben. Csak már annyira megszoktad, hogy annak hiszed.
Eszter akkor nem tudott mit felelni. Egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy már azt sem képes pontosan megmondani, mit érez valójában. Mintha hosszú éveken át gépiesen működött volna: főzni, takarítani, pénzt keresni, hallgatni, elsimítani, lenyelni. És csak most, nagyon lassan, valahol mélyen ébredezni kezdett benne valami idegen, szokatlan harag.
Péntek este Eszter lement bevásárolni. Az udvaron a hó már szürke, latyakos masszává változott, a szél reklámújságok szakadt darabjait kergette végig az aszfalton. Lassan ballagott a lépcsőház felé a szatyrokkal, amikor az egyik váratlanul kiszakadt, és a narancsok szétgurultak a vizes hóban.
— Vigyázzon.
A férfihang egészen közelről érkezett. Eszter felnézett. Az alsó szomszéd, András állt előtte: magas, sötét kabátos férfi, az arcán a megszokott nyugodt kifejezéssel. Alig ismerték egymást; legfeljebb udvarias köszönésekre futotta köztük a lépcsőházban. András lehajolt, gyorsan összeszedte az elgurult gyümölcsöket, és segített visszapakolni a holmikat.
— Köszönöm — mondta Eszter zavartan.
— Ugyan, semmiség. Ez a szatyor teljesen elszakadt.
Együtt léptek be a házba. András szó nélkül átvette tőle a legnehezebb csomagot.
— Nem kell, tényleg, elbírom…
— Felviszem, ne aggódjon.
A liftben Eszter hirtelen élesen megérezte, mennyire kimerült. Nemcsak a táskáktól, hanem mindentől. A nehéz bevásárlásoktól, az örökös „majd én megoldom”-tól, attól, hogy egy ilyen egyszerű segítség is már szinte meghökkentően szokatlannak tűnt. Amikor a lift az emeletére ért, megrándult, majd megállt.
— Nagyon sápadt — jegyezte meg András csendesen. — Biztosan jól van?
Ez az egyszerű kérdés váratlanul mélyebbre talált, mint kellett volna. Talán azért, mert otthon már régóta senki sem kérdezett ilyesmit tőle. Nem udvariasságból, nem bosszúsan, nem számonkérő hangon, hanem valódi figyelemmel.
— Csak megfáztam egy kicsit — felelte halkan.
András figyelmesen nézte, mintha mondani akarna még valamit, végül mégis más szavakat választott:
— Ön mindig úgy viselkedik, mintha bocsánatot kellene kérnie azért, hogy létezik.
Eszter megdermedt. A férfi nem sajnálkozva mondta, nem is nagy szavakkal, hanem egyszerű tényként. És éppen ettől ütött olyan fájdalmasan.
Odabent a lakásban megint ment a televízió. Gábor a kanapén hevert, kezében a telefonjával.
— Na végre — vetette oda, anélkül hogy ránézett volna. — Már azt hittem, valamelyik barátnőddel trécselsz valahol.
Eszter némán kezdte kipakolni a szatyrokat.
— Ja, anyám hívott — folytatta Gábor. — Kérdezte, miért nem veszed fel neki.
— Mert nem akarok beszélni vele.
— Pedig fogsz. Úgy viselkedsz, mint egy hisztis gyerek.
Anna éppen ekkor lépett ki a szobájából.
— Szerintem itt nem anya viselkedik gyerekként.
Gábor egy pillanat alatt felült.
— Már te is kezded?
Anna egyenesen ránézett. Nem volt a tekintetében a megszokott kamaszos dac, inkább valami fáradt józanság.
— Tudod, apa… — szólalt meg lassan. — Néha arra gondolok, hogy soha nem akarok férjhez menni.
— Ezt meg miért?
A lány rövid ideig hallgatott.
— Mert félek, hogy idővel minden férfi olyan lesz, mint te.
Olyan csend ereszkedett a szobára, hogy Eszter meghallotta, amint a konyhában a rosszul elzárt csapból vízcseppek hullanak a mosogatóba. Gábor arca elsápadt. Anna pedig megfordult, és nyugodtan visszament a szobájába, maga után hagyva azt a némaságot, amely ijesztőbb volt bármilyen kiabálásnál.
Anna mondatai után mintha végérvényesen megrepedt volna valami a lakásban. Gábor akkor nem válaszolt a lányának. Csak ült a kanapén olyan arccal, mintha nyilvánosan pofon vágták volna, aztán szó nélkül kiment az erkélyre cigarettázni, és durván bevágta maga mögött az ajtót. Eszter még sokáig állt a konyha közepén, kezében egy doboz tejjel, és különös módon egyszerre érzett szorongást és megkönnyebbülést. Anna először mondta ki hangosan azt, ami évek óta ott lebegett közöttük. Csak Eszter eddig megtiltotta magának, hogy észrevegye.
Másnap Gábor még ridegebbé vált. Szinte egyáltalán nem szólt hozzá. Korán ment el, későn ért haza, látványosan külön evett. Eszternek néha olyan érzése támadt, mintha egy idegen férfi lakna mellette, aki véletlenül került az ő otthonába. Bár ha őszinte akart lenni magához: mikor volt igazán a sajátja? Ez a gondolat egyre gyakrabban visszatért hozzá.
Szombaton Eszter elment az édesanyjához. Ritkán találkoztak, többnyire csak ünnepeken, és a kapcsolatuk mindig óvatos volt, mintha mindketten félnének valami olyasmit kimondani, amit aztán nem lehet visszavonni. Az anyja nem nyitott ajtót azonnal. Amikor végre megjelent, öregebbnek tűnt, mint legutóbb: régi szürke kardigán volt rajta, a szeme fáradtan ült az arcában. Szó nélkül megölelte a lányát, aztán rögtön összevonta a szemöldökét.
— Rosszul nézel ki.
— Köszönöm, anya — húzta el a száját Eszter kedvetlenül.
A konyhában szárított alma és gyógyszerek szaga keveredett. Minden olyan volt, mint régen: a csipketerítő, az öreg teáskanna, a hangosan ketyegő falióra. Csakhogy régebben Eszter itt otthonosságot érzett, most viszont valami nehéz, sűrű szomorúság telepedett rá. Az anyja sokáig hallgatott, miközben teát töltött, aztán váratlanul megszólalt:
— Baj van közted és Gábor között?
Eszter lesütötte a szemét.
— Mikor nem volt?
Az anyja megállt a csészével a kezében, majd meglepően halkan mondta:
— Én akkoriban próbáltalak lebeszélni róla.
Eszter lassan felkapta a fejét.
— Miről beszélsz?
— Az esküvő előtt. Nem emlékszel?
Emlékezett. Homályosan ugyan, de megvoltak benne azok a beszélgetések, az anyja aggodalmas arca, a mondatok: „Ne siess ennyire”, „Figyeld meg jobban.” Csakhogy Eszter akkor szerelmes volt, makacs, és meg volt győződve róla, hogy mindenki az ő boldogságuk ellen van.
— Te soha nem mondtál semmit egyenesen.
— Mert akkor már úgysem hallgattál volna rám. Addigra eldöntötted.
Az anyja nehézkesen leült vele szemben.
— Nekem Gábor az első pillanattól nem tetszett. Durva volt, éles. Emlékszel, hogyan beszélt a pincérnővel, amikor először találkoztunk vele? Te pedig még mentegetted is.
Eszter belsejében kellemetlen hidegség mozdult meg. Valóban mentegette. Mindig ezt tette.
— Apád viszont azt mondta: „A lényeg, hogy megbízható férfi.” Van munkája, nem iszik, lakást ígér. Ennyi elég volt.
Az anyja keserűen elmosolyodott.
— Nálunk ez már csak így ment… Ha egy férfi nem fekszik részegen az árokparton, akkor már rendes embernek számít.
Eszter nem szólt. Az emlékezetében egyszerre olyan jelenetek kezdtek felbukkanni, amelyeket korábban mintha szándékosan söpört volna félre. Gábor már az esküvő előtt is képes volt apróságokon felrobbanni. Megsértődött, ha valami nem úgy történt, ahogy ő akarta. Egyszer egy bögrét vágott a falhoz, mert Eszter tovább maradt a munkahelyén. Akkor azt gondolta, ilyen a természete. Később azt, hogy fáradt. Aztán azt, hogy nehéz időszakon mennek keresztül. Egész életében magyarázatokat gyártott neki.
— Anya… — szólalt meg Eszter csendesen. — Miért nem állítottál meg akkor?
Az anyja sokáig az ablakon át nézte az utcát.
— Mert engem sem állított meg senki.
Ebben az egyetlen mondatban annyi régi fájdalom volt, hogy Eszter torkát összeszorította valami.
Este indult haza. A hó lassan hullott a sárga utcai lámpák fényében, az emberek szatyrokkal siettek, valahonnan tompa zene szűrődött ki egy autóból. Egy átlagos téli város, átlagos este, átlagos élet. Csakhogy odabent benne minden felfordult. Amikor belépett a lakásba, Gábor még nem volt otthon, Anna a konyhában ült a laptopja előtt.
— Mamánál voltál? — kérdezte.
— Igen.
Anna figyelmesen nézte az anyját.
— Sírtál?
— Egy kicsit.
A lánya lehajtotta a laptop fedelét.
— Anya… miért nem mondtál neki korábban semmit?
Eszter fáradtan leült vele szemben.
— Nem tudom.
De ez nem volt igaz. Nagyon is tudta. Félt. A veszekedésektől, az ítélkezéstől, a magánytól, a válástól, attól, hogy „szétesik a család”, és még annál is jobban attól, hogy mindenki azt mondja majd: ő tehet róla. Anna halkan kavargatta a kanalat a bögréjében.
— Régebben azt hittem, minden családban így van.
Ez a mondat sebezte meg a legmélyebben. Eszter ugyanis abban a pillanatban tisztán látta maga előtt: még egy kevés idő, és a lánya valóban elhiszi, hogy ez az élet rendben van.
Késő este Gábor is hazaért. Hideg és cigarettaszag áradt belőle, és furcsán élénknek tűnt. Túlságosan is. Bement a konyhába, kinyitotta a hűtőt, kivett egy darab felvágottat.
— Képzeld, ma összefutottam Péterrel — vetette oda mellékesen. — Emlékszel, akivel annak idején a szervizt akartuk beindítani?
Eszter teste megfeszült. Az a szerviz. Az, amelyik miatt valamikor eladta a nagymamája nyaralóját.
— És?
Gábor horkantott egyet.
— Semmi különös. Csak felemlegettük, hogyan ment akkor minden a levesbe.
— A levesbe? — Eszter lassan felemelte rá a tekintetét.
A férfi mintha észrevette volna, hogy többet mondott a kelleténél, de azonnal ingerülten legyintett.
— Hát, befuccsolt az üzlet. Minek ezen most rágódni?
— Te azt mondtad, hogy az üzlettárs vert át benneteket.
— Az is benne volt.
— Gábor… — mondta Eszter halkan. — Te akkor azt állítottad, hogy majdnem sikerült.
Gábor dühösen becsapta a hűtő ajtaját.
— Mit kellett volna mondanom? Hogy nyakig ültünk az adósságban?
Eszter csak nézte őt, és úgy érezte, belül hirtelen kiürül. Eszébe jutott az a nyaraló: a régi faház, a kerítés mellett növő orgonabokor, az utolsó darab, ami a nagymamájából megmaradt. Milyen nehezen mondott igent az eladásra, és Gábor akkor hogyan győzködte: „Ez a közös jövőnk. Később veszünk majd egy sokkal jobbat.” Nem vettek semmit. Soha.
— Várj csak… — szólalt meg lassan. — Vagyis ennyi éven át…
— Jaj, istenem, csak ezt ne kezdd el. Minden rendben volt.
— Rendben? — Eszter hosszú idő után először emelte fel a hangját. — Eladtam a nyaralót a te vállalkozásod miatt!
— És most mi lesz? Ezzel fogsz szemrehányást tenni életed végéig?
— Hazudtál nekem.
Gábor gonoszul elmosolyodott.
— Ugyan hová mentél volna? Az olyanok, mint te, nem mennek el.
Nyugodtan mondta. Magabiztosan. Még csak el sem gondolkodott rajta, mintha egy régen ismert, megkérdőjelezhetetlen igazságot közölne. És Eszter abban a pillanatban értette meg: Gábor soha nem félt attól, hogy elveszíti őt. Mert biztos volt benne, hogy Eszter mindent eltűr, mindent kimagyaráz, mindent lenyel. Mint mindig. Csakhogy húsz év után először már semmi kedve nem maradt hozzá, hogy akár egyetlen mentséget is találjon neki.
A nyaralóról szóló beszélgetés után Eszter szinte egy percet sem aludt. Gábor mellett feküdt, hallgatta a férfi nehéz lélegzését, és a sötét plafont bámulta. A fejében emlékfoszlányok, régi mondatok, apró jelenetek keringtek, amelyeket valaha jelentéktelennek hitt. Ahogy Gábor kinevette az álmát, hogy egyszer majd nyit egy apró cukrászdát: „Jobban tennéd, ha kevesebb ostobasággal foglalkoznál.” Ahogy megsértődött, ha ő a barátnőinél tovább maradt. Ahogy újra meg újra elmondta: „Egy feleségnek otthon a helye.” És ahogy Eszter lassanként eltűnt a saját életéből, szinte észrevétlenül. A legfélelmetesebb mégis az volt, hogy senki sem tartotta erőszakkal. Ő maga egyezett bele éveken át abba a szerepbe, hogy mindenkinek tartozik valamivel.
Hajnal felé megértette, hogy többé nem tud úgy tenni, mintha minden rendben volna. Azt azonban még mindig nem tudta, hogyan tovább.
Néhány nappal később Katalin váratlanul bejelentette, hogy vasárnap ismét összehívja a családot egy közös vacsorára.
— Csak nyugodtan leülünk, beszélgetünk — mondta telefonon olyan hangon, mintha az utóbbi idők összes feszültségéért kizárólag Eszter lenne felelős. — Elég volt már ezekből a sértődésekből.
Eszternek egyáltalán nem volt kedve elmenni, Gábor azonban rögtön közbevágott.