Az asszony arca egyetlen pillanat alatt megváltozott: a mézes-mázos mosoly leolvadt róla, s a helyén csak sértettség és düh maradt.
— Te akarsz nekem parancsolgatni? — csattant fel. — Én vagyok az anyja! Én hoztam a világra! Te meg ki vagy? Egy idegen. Beköltöztél a készbe, aztán itt osztod az észt. Én az egész életemet a fiamra tettem fel, mindent érte csináltam, te pedig…
— Én fizetem a hitelt — vágott közbe Eszter fáradt, de kemény hangon. — Ezért a házért, ahogy maga nevezi. A lakás az enyém, Mária. A kulcsot pedig kérem vissza.
— Fulladj meg a lakásoddal együtt! — Mária hangja éles sikoltásba csapott át. — Az én Márkom még meg fogja bánni, hogy összekötötte az életét egy ilyennel! Szívtelen vagy! Pont, mint az apja volt! Ugyanolyan!
Eszter arca megrándult, de nem emelte fel a hangját.
— Ne takarózzon folyton a férje emlékével, akit maga kergetett odáig — mondta kimerülten.
Ebben a pillanatban fémesen megcsikordult a zárban a kulcs. Márk lépett be. Megállt az előszobában, tekintete előbb a táskára esett, aztán az anyjára, végül a feleségére. Az arca hamuszürke volt.
— Mi folyik itt? — kérdezte halkan.
— Kisfiam! — Mária azonnal odarohant hozzá, és a nyakába kapaszkodott. — Édes fiam, vigyél el innen! Ki akar dobni engem, a ruháidat meg kihajigálja!
— Márk — Eszter nem mozdult el a kanapé mellől —, az édesanyád bejött egy kulccsal, amelyet állítólag te adtál neki, és elkezdte összepakolni a holmijaidat, hogy magával vigyen. Én csak azt kértem, adja vissza a kulcsot.
— Én nem adtam neki kulcsot — mondta Márk zavartan. — Anya, honnan van nálad?
Mária lassan elengedte a fiát, elővette a zsebkendőjét, és megtörölte vele a szemét.
— Hát te adtad, csak már nem emlékszel rá, kisfiam. Akkor volt, amikor zárat cseréltetek. Azt mondtad, legyen nálam egy példány, hogy be tudjak jönni meglocsolni a virágokat, ha ti nem vagytok itthon.
Márk összeráncolta a homlokát. Próbált visszaemlékezni, de semmi sem jutott eszébe.
Aztán hirtelen Eszterre nézett.
— Az apámat ne keverd bele — mondta váratlan élességgel. — Kértelek már.
— Nem én hoztam szóba — felelte Eszter. — Ő mondta, hogy ugyanolyan vagyok, mint az apád. Szívtelen.
Mária ekkor megragadta a fia karját.
— Gyere velem, Márk. Itt nem család vár rád, hanem börtön. Nálam maradsz egy kicsit, kipihened magad, ő meg majd elgondolkodik rajta, hogyan beszéljen a férje anyjával.
Márk a feleségét nézte. Eszter nem szólt. A szemében fáradtság ült, és valami nehéz, lemondó szomorúság.
— Majd hívlak — mondta végül Márk.
Azzal megfordult, és az anyja után indult. Még a cipőjét sem vette le.
A buszon egymás mellett ültek, némán. Mária a fia kezét szorongatta, időnként halkan szipogott. Márk az ablakon át bámulta a szürke utcákat, és közben azon járt az esze, hogyan kuszálódhatott össze minden ilyen hirtelen.
Anyja lakása a sütemény és a régi szőnyeg ismerős szagával fogadta. A kicsi, kétszobás, régi társasházi otthon, ahol a gyerekkora telt, most valahogy idegennek tűnt. Vagy talán ő maga lett idegen benne?
— Ülj csak le, kisfiam, mindjárt hozok valamit enni — sürgölődött Mária. — Biztos elfáradtál a munkában. Meg ez a sok idegeskedés…
Márk leereszkedett a kanapéra. A tekintete a falon sorakozó fényképekre tévedt. Ő kisgyerekként. Ő iskolásként. Ő a ballagáson. De az apjáról egyetlen kép sem volt kint.
— Anya — szólalt meg, amikor Mária belépett egy tányér frissen sült töltött lepénnyel —, hol vannak apa fényképei? Régen itt voltak.
Mária egy pillanatra megdermedt, aztán legyintett.
— Eltettem őket. Minek nézegetnéd? Elhagyott minket, megfeledkezett rólunk. Nem kell piszkálni a régi sebeket.
— Milyen ember volt?
— Rossz ember — vágta rá keményen az anyja. — Ivott, csavargott, pénzt alig hozott haza. Egyedül neveltelek fel. Inkább egyél, kihűl.
Márk elvett egy darabot, beleharapott. Gyerekkori íz volt: káposzta, tojás, egy kevés hagyma. Mária vele szemben ült, és olyan gyengédséggel figyelte, ahogy csak egy anya tudja nézni a fiát.
— Ne emészd magad, kisfiam — mondta lágyabban. — Minden rendbe fog jönni. Eszter majd észhez tér, bocsánatot kér. Okos asszony, meg fogja érteni, hogy a család fontosabb mindennél.
— Nem fog bocsánatot kérni — felelte Márk csendesen. — Mert nem ő hibázott.
— Hogyhogy nem ő? — Mária felcsapta a kezét. — Miatta szégyenültem meg a boltban! Letiltotta a kártyámat!
— Anya, nem aktiváltad az új kártyát. Eszter elküldte neked.
Mária félrenézett.
— Elfelejtettem. Öregszem, kisfiam. Kiesnek a fejemből a dolgok. Ő meg rögtön azt hiszi, hogy tiltogatok, lopok, hazudok. Nem szeret engem, ennyi az egész.
Márk nagyot sóhajtott. Az étvágy egy csapásra eltűnt belőle.
— Bemegyek lefeküdni, anya. Fáradt vagyok.
— Menj csak, pihenj. Megágyaztam neked a régi szobádban.
A szoba szinte semmit sem változott. Ugyanaz a tapéta, ugyanaz az íróasztal, ugyanaz az ágy. Márk lefeküdt, és a plafont bámulta. A gondolatai összevissza kavarogtak. Eszter arca jutott eszébe, amikor az automatikus utalásról beszélt. Nem hazudott. Eszter soha nem szokott hazudni. De az anyja? Vajon az anyja képes lett volna rá?
Megszólalt a telefonja. Levente hívta.
— Apa, hol vagy?
— A mamánál vagyok, kisfiam. Te hogy vagy?
— Jól. Anya sírt. A mama meg azt mondta, hogy anya idegen nekünk. Apa, nekünk miért nincs nagypapánk?
Márk felült az ágyon. A szíve hirtelen gyorsabban kezdett verni.
— Kisfiam, add oda anyának a telefont.
— Már alszik. Apa, hazajössz?
— Hamarosan. Te feküdj le, jó? Szeretlek.
— Én is téged.
Márk letette a telefont, aztán hosszú ideig csak meredt maga elé. Végül felállt, és kiment a konyhába. Mária az asztalnál ült, teát ivott.
— Anya — szólalt meg Márk lassan —, mi történt valójában apával?
Mária letette a bögrét. A keze remegett.
— Már elmondtam neked. Elment. Egy másik nőhöz.
— Igen, ezt mondtad. De Levente ma rákérdezett a nagyapjára, és akkor rájöttem, hogy én semmit sem tudok róla. Tényleg semmit.
Mária tekintete elsötétült.
— Ugyan mit kellene tudnod?