Márk késő este ért haza a munkából. A tavaszi latyak cuppogott a cipője alatt, a kedve pedig a béka feneke alatt volt: a gyárban megint csúszott a fizetés, és csak annyit ígértek, hogy talán a következő héten utalnak. Útközben végig azon járt az esze, miként mondja majd el ezt Eszternek. Már a gondolattól is görcsbe rándult a gyomra.
Otthon csend fogadta. Eszter a konyhában ült a laptopja előtt, és még csak fel sem nézett, amikor Márk belépett. Levente valószínűleg már aludt. Márk levette a cipőjét, felakasztotta a kabátját, majd bement a konyhába. A vízforraló hideg volt. Éppen megszólalt volna, amikor megcsörrent a telefonja. A kijelzőn ez állt: „Anya”.
— Márk, kisfiam — harsant fel a vonal túlsó végén Mária hangja, idegesen, már-már sírásba hajló felháborodással. — A feleséged letiltotta a számláinkat, semmit nem tudunk venni! Bementem a boltba, erre nem működik a kártya! Mindenki előtt megszégyenített minket!
Márk egy pillanatra megdermedt. Eszter felé fordult. Az asszony továbbra sem emelte fel a fejét, de az ujjai abbahagyták a kopogást a billentyűzeten.
— Anya, várj, ne kiabálj — mondta Márk halkan a telefonba. — Mindjárt utánanézek. Visszahívlak.
Kinyomta a hívást, aztán a feleségére nézett.
— Te tényleg letiltottad anya kártyáját?
Eszter lassan lehajtotta a laptop fedelét, és felpillantott rá. Nem harag ült a szemében. Inkább kimerültség.
— Márk, én senkinek semmit nem tiltottam le. Átálltunk egy másik bankhoz, emlékszel? Mindenkinek igényeltem új kártyát. Neked is, magamnak is, Leventének is. Neki is. A futár már a múlt héten kivitte hozzá.
— És a régi?
— A régi a korábbi csomaghoz tartozott. Azt megszüntettem. Neki csak aktiválnia kellett volna az újat. Nem tette meg.
Márk végighúzta a kezét az arcán. A műszak után zúgott a feje.
— Várj csak… de ő azt mondja…
— Ő azért mondja — vágott közbe Eszter —, mert a régi kártyáról be volt állítva egy automatikus fizetés. Az ő közüzemi számláira. Havonta nagyjából ezer-négyszáz forint. Egy éve kapcsolta be, a megkérdezésünk nélkül. Csak most vettem észre a kivonaton.
Márk nem szólt. Próbálta felfogni, amit hallott.
— Azt akarod mondani, hogy titokban a mi számlánkról fizettette a dolgait?
— Aprópénz — húzta el a száját Eszter. — Nem az összeg a lényeg. Hanem az, hogy szó nélkül csinálta. És amikor leválasztottam, ahelyett hogy normálisan beszélt volna róla, inkább felhívott téged, hogy jelenetet rendezzen. Az új kártyát ki sem bontotta. Valahol ott hever nála egy fiókban.
Márk leült a hokedlire. A konyhában félhomály volt, csak a laptop képernyőjének fénye rajzolta ki Eszter fáradt arcát.
— Azt mondta, hogy te nem nézel minket emberszámba — jegyezte meg csendesen.
— Akkor kérdezd meg tőle, ő mennyire néz minket emberszámba, amikor hónapról hónapra titokban leemeltet a pénzünkből ezer-négyszáz forintot — Eszter felállt. — Éhes vagyok. Te kérsz enni?
Kinyitotta a hűtőt, elővette a leveses fazekat. Márk a hátát nézte, és érezte, ahogy egyre nő benne az ingerültség. De kire haragudott? Az anyjára? A feleségére? Saját magára?
— Holnap el kell mennem hozzá — mondta végül. — Beszélnem kell vele.
— Persze — Eszter letette elé a tányért. — Te mindig elmész hozzá. És neki mindig igaza van.
Másnap reggel Márk korán indult munkába. Eszter éppen Leventét készítette az iskolába, amikor megszólalt a csengő.
Ajtót nyitott. A küszöbön Mária állt, kezében egy szatyor élelmiszerrel, az arcán pedig olyan kifejezéssel, mintha ő volna az igazságtalanul megbántott szent.
— Jó reggelt, Eszter — szólalt meg mézesmázos, túlságosan édes hangon. — Márkhoz jöttem. Hiányzott a fiam. Az unokámnak is hoztam egy kis finomságot.
Eszter meg sem mozdult.
— Márk nincs itthon. Dolgozik.
— És akkor te most tényleg az ajtóban akarsz tartani? Engedj már be, legalább hagyok neki egy kis levest.
Eszter sóhajtott, majd félreállt. Mária belépett az előszobába, levette a kabátját, aztán kérdés nélkül elindult a fia szobája felé.
— Megoldom én, megoldom, te csak menj, csináld a dolgod.
Eszter nem követte. Visszament a konyhába, belekortyolt a kávéjába, közben pedig figyelte a hálószobából kiszűrődő neszeket. Valami zizegett, szekrényajtók nyíltak és csukódtak.
Levente közben kijött a saját szobájából. Már rajta volt a kabát, a hátán az iskolatáska.
— Nagyi jött? — kérdezte suttogva.
— Igen — felelte Eszter röviden. — Gyere, elkísérlek.
Felöltözött, majd a folyosó felé kiáltott:
— Mária, elviszem Leventét az iskolába. Addig ellesz egyedül.
A szobából valami tompa válasz hallatszott. Eszter kilépett a fiával, és bezárta maga mögött az ajtót.
Húsz perc múlva ért vissza. Az előszobában ott állt Márk sporttáskája, púposra tömve. Az egyik ingének ujja kilógott belőle. Mária a nappaliban ült a kanapén, és a tévét nézte.
— Ez meg mi? — kérdezte Eszter halkan, a táskára biccentve.
— Összekészítem a fiam holmiját — válaszolta Mária szelídnek szánt hangon. — Egy ideig nálam fog lakni. Ti itt folyton veszekedtek, ő meg idegeskedik. Pihenésre van szüksége.
— Honnan van kulcsa?
— Márk adta valamikor — mosolygott Mária. — Biztosan elfelejtettétek. Én viszont megőriztem. Egy anya szíve megérzi, mikor lesz rá szükség.
Eszter odalépett a táskához, kihúzta belőle az inget, gondosan összehajtotta, és visszavitte a hálószobába. Aztán visszatért.
— A holmijához nem nyúl. Márk majd maga eldönti, mikor és hová akar menni. A kulcsot pedig tegye le az asztalra.
Mária felállt.