— Nincs mit tudni! — csuklott el Mária hangja. — Otthagyott bennünket! Aztán meghalt! Ennyi az egész!
— Miben halt meg?
— A szíve vitte el, miben másban? Ivott, mint a gödény!
— És hol temették el?
Mária hirtelen felállt, és a tűzhelyhez lépett, mintha ott akadna valami sürgős dolga. A háta megfeszült, vállai keményen előreugrottak.
— A régi temetőben. Minek kérdezed?
— Ki szeretnék menni hozzá.
— Nem! — fordult meg olyan élesen, hogy Márk összerezzent. — Oda te nem mész. Nem érdemli meg.
Márk nézte az anyját, és abban a pillanatban valami olyasmit vett észre rajta, amit korábban soha. Nem haragot. Nem sértettséget. Félelmet.
— Anya… mitől félsz ennyire?
— Én? Semmitől! — csattant fel Mária túl hangosan. — Menj aludni. Majd holnap beszélünk róla.
Azon az éjszakán Márk egy szemhunyásnyit sem pihent. Forgolódott az ágyban, a mennyezetet bámulta, és hallgatta, ahogy a fal túloldalán az anyja újra meg újra nehéz sóhajokat fojt el. A ház, amelyben felnőtt, most idegennek és nyomasztónak tűnt. Mintha a falak közelebb húzódtak volna hozzá, lassan kiszorítva belőle a levegőt.
Reggel Ilona néni telefonált. Ez önmagában is szokatlan volt, mert az idős rokon csak nagy ünnepeken jelentkezett, akkor is röviden. Most a hangja tompán, fáradtan szólt a kagylóban.
— Márk, ne haragudj, hogy zavarlak. Meghalt egy távolabbi rokonunk, Gábor bácsi. Talán emlékszel rá. Holnap lesz a temetés. Jó lenne, ha eljönnél, és az anyádat is elhoznád. Utána lesz egy kis halotti tor. Illik megadni a tiszteletet.
Márk igent mondott. Amikor Mária megtudta, hová készülnek, csak nagyot sóhajtott, de nem tiltakozott.
— Rendben, elmegyünk — mondta végül. — De neki — biccentett a szoba felé, ahol Eszter neve kimondatlanul is ott lebegett közöttük — erről ne beszélj. Semmi keresnivalója ott.
A temető öreg volt és elhanyagolt. A sírok között megült a vizes hó, a föld sárrá ázott, minden lépés cuppanva szakadt fel a lábuk alatt. Márk a friss sírhant mellett állt, hallgatta a pap monoton imáját, és közben arra gondolt, hogy ez a Gábor bácsi neki szinte idegen ember volt. Mégis szorította valami a torkát. Talán nem is miatta. Talán egyszerűen minden összegyűlt benne.
A temetés után, a halotti toron Ilona néni mellé telepedett. Apró, törékeny asszony volt, fekete kendővel a fején, kifakult, de meleg tekintettel. Egy ideig csak figyelte Márkot, aztán halkan megszólalt.
— Márk — intett a fejével Mária felé, aki éppen élénken beszélgetett valamelyik rokonasszonnyal —, gyere ki velem egy percre. Mondanom kell valamit.
Kimentek a falusi ház tornácára. Finom, hideg eső permetezett, a levegőben nedves fa és füst szaga keveredett. Ilona néni elővett egy cigarettát, és rágyújtott. Márk soha életében nem látta dohányozni.
— Ne haragudj az anyádra, fiam — kezdte rekedten. — Vagy haragudj, ha nem tudsz mást tenni. De az igazságot meg kell tudnod. Nem jó az, ha egy család hazugságra épül, főleg halottak emléke fölött.
Márk egész teste megfeszült.
— Apámról van szó?
— Róla, drágám. — Ilona néni mélyet szívott a cigarettából, majd a szürke ég felé fújta a füstöt. — Anyád egész életedben nem mondott igazat neked. Az apád nem ment el sehová. Nem hagyott ott benneteket. Mária küldte el.
— Hogyhogy elküldte? Miért?
— Mert összetört ember lett belőle. Elveszítette a munkáját, belecsúszott a kétségbeesésbe. Igen, inni is kezdett, de nem úgy, ahogy anyád mesélte. Nem tivornyázott, nem nőzött. Csak nem bírta elviselni, hogy haszontalannak érzi magát. Mária pedig soha nem tűrte a gyengeséget. Összepakolta a holmiját, és kitette. Azt mondta neki: „Menj vissza oda, ahonnan jöttél.” Ő pedig hozzám jött. A testvéréhez. Fél évig nálam lakott. Aztán a szíve feladta. Infarktus vitte el.
Márk úgy hallgatta, mintha valaki kihúzná alóla a talajt. A tornác deszkái megmozdultak a lába alatt, vagy talán csak ő szédült meg.
— Anyám azt mondta, más nőhöz ment. Azt mondta, ivott és csavargott.
— Nem volt másik nő, Márk. Egyetlenegy sem. Csak egy elveszett munka, egy összeroppant férfi, és egy asszony, aki nem akarta látni a romlást maga mellett. — Ilona néni szomorúan megrázta a fejét. — Anyád még azt sem engedte, hogy találkozz veled. Lecserélte a zárat, később a telefonszámot is. Apád hívta, leveleket írt, könyörgött, hogy legalább egyszer láthasson. Semmi. Aztán meghalt. Felhívtam Máriát, szóltam a temetésről. Nem jött el. Téged sem hozott. Azt mondta, kicsi vagy még, minek látnál ilyesmit.
Márk a korlátra támaszkodott. Az ujjai remegtek, a tenyere hideg volt.
— És Eszter? — bukott ki belőle váratlanul. — Ő tudott erről?
Ilona néni elnyomta a cigarettát, aztán lassan bólintott.
— Tudott, Márk. Eljött hozzám úgy három hónapja. Régi fényképeket keresett rólad, meg az apádról. Leventének akart valamit mutatni, hogy legyen képe a nagyapjáról. Aztán beszélgetni kezdtünk, és én elmondtam neki mindent. Ő kérte, hogy ne szóljak neked. Félt, hogy nem hinnél neki. Félt, hogy anyád úgyis maga mellé állítana. Azt gondolta, inkább legyen ő a rossz a szemedben, mint hogy rád zúdítsa az igazságot, és te őt gyűlöld meg azért, mert kimondta.
Márk előtt hirtelen összeálltak az elmúlt hónap apró részletei. Eszter három hónapja valóban megváltozott Máriával szemben. Hűvösebb lett, nem telefonált neki olyan gyakran, nem ugrott be hozzá csak úgy. Ő akkor azt hitte, a munka miatt fáradt, vagy egyszerűen nincs kedve a családi feszültségekhez. Pedig tudta. Végig tudta.
— Miért kellettek neki a fényképek? — kérdezte rekedten.
— Levente miatt. Hogy tudja, ki volt a nagyapja. Hogy ne csak egy üres hely maradjon neki. — Ilona néni gyengéden Márk karjára tette a kezét. — Jó asszony az a feleséged. Csak keménynek látszik, mert állandóan védenie kell magát.
Márk visszament a házba, ahol a tor tovább zajlott, de képtelen volt belépni a szobába. Az előszobában állt, és a félig nyitott ajtón át figyelte az anyját. Mária nevetett, valamit mesélt az egyik szomszédasszonynak, a kezével élénken gesztikulált. Közönséges, hétköznapi nőnek tűnt. Egy anyának. Ugyanannak az asszonynak, aki összetörte az apja életét, majd harminc éven át hazugságban tartotta a saját fiát.
Márk kiment az udvarra, elővette a telefonját, és felhívta Esztert. Az asszony már az első csöngés után felvette.
— Halló? — A hangja feszült volt, mintha régóta erre a hívásra várna.
— Tudtad? — kérdezte Márk. — Tudtál apámról?
A vonal túlsó végén csend támadt. Aztán Eszter egészen halkan felelt:
— Igen. Tudtam.
— Miért nem mondtad el?
— Márk, féltem. Te az anyádat mindig piedesztálra emelted. Számodra ő sérthetetlen volt. Mit tettél volna, ha egyszer csak odaállok eléd, és azt mondom: „Az anyád hazudott neked, kidobta az apádat, és magára hagyta a halála előtt”? Elkültél volna. És talán igazad is lett volna. Nem volt jogom így rád törni ezzel. Neked kellett eljutnod odáig, hogy meghalld.
Márk nem válaszolt. Csak Eszter lélegzetét hallotta a telefonban, gyorsan és visszafojtottan.
— Most megyek hozzád — mondta végül. — Várj meg.
— Márk, ne. Ott vagy a toron, az anyád…
— A tor nem érdekel. Indulok.
Visszalépett a házba, egyenesen Máriához ment, és megállt előtte.
— Anya, én most elmegyek.
Mária felnézett rá.