— Emlékszem — felelte Anna halkan.
— Hát… — Gábor zavartan megvakarta a tarkóját. — Nem lett volna szabad úgy beszélnem veled.
Anna egy ideig csak nézte őt. Ezt az embert, akivel nyolc évet élt le, és akiben egyszerre volt jelen a gyengédség, a kibírhatatlanság, a gyávaság és az a furcsa, váratlan őszinteség, amely néha még őt magát is meglepte.
— Jó, hogy ezt kimondtad — szólalt meg végül Anna. — Nekem ez számít.
Később nem boncolgatták tovább a dolgot. Mégis történt valami. Nem látványosan, nem egyik napról a másikra, de a levegő megváltozott köztük. Gábor más hangon kezdett beszélni vele. Megkérdezte, milyen napja volt, és ami még fontosabb: végig is hallgatta a választ.
Mónikával egészen másképp alakult a helyzet.
Egyik este, vacsora közben, az anyósa úgy vetette oda a mondatot, mintha csak az időjárásról beszélne, miközben vajat kent a kenyerére:
— Azért, Anna, végül mégis jól jött ki, hogy kirúgtak. Legalább összeszedted magad.
Anna letette a villáját az asztalra.
— Mónika — mondta nyugodtan, egyetlen fölösleges hangsúly nélkül —, engem tisztességtelenül küldtek el. Egy nappal a prémium kifizetése előtt, azért, hogy ne kelljen fizetniük. Ez nem szerencsés fordulat volt, hanem aljasság. És én egyedül álltam talpra belőle. Úgyhogy az, hogy „jól jött ki”, nem egészen pontos megfogalmazás.
Az asztal körül hirtelen csend lett. Gábor lesütött szemmel bámulta a tányérját.
Mónika kinyitotta a száját, de nem mondott semmit. Aztán újra becsukta. Az arca lassan kipirult. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy Anna így válaszoljon: nem kiabálva, nem sírva, nem sértődötten, hanem egyszerű, tiszta mondatokkal, amelyeket nem lehetett könnyedén lesöpörni.
— Én csak arra gondoltam, hogy a végén minden rendbe jött — mondta végül, már sokkal halkabban.
— Igen — bólintott Anna. — A végére rendbe jött. Ennek örülök.
Azzal ismét kézbe vette a villáját, és folytatta a vacsorát.
Három hónap múlva az Orient Group lezárta az első adóhatósági megkeresést, visszacsábított egy korábban távozott alvállalkozót, és a negyedéves jelentésben már szerény nyereséget tudott felmutatni. István üzenetet küldött Annának: „Köszönöm. Olyasmit vitt véghez, amiről azt hittem, lehetetlen.”
Anna elolvasta a sorokat, aztán letette a telefont. Nem válaszolt azonnal. Hagyott magának néhány percet, hogy egyszerűen megélje ezt a pillanatot.
Aznap este a kedvenc foteljében ült az ablak mellett. A kezében teásbögrét tartott, és azon gondolkodott, milyen különösen működik az élet. Hét éven át úgy tartotta egyben más vállalatát, mintha valami törékeny tárgyat fogna: óvatosan, figyelmesen, erejét nem kímélve. Aztán egyszer csak kitették az ajtón, még egy köszönömöt sem adva útravalóul.
És éppen ez lökte oda, ahová saját elhatározásból talán soha nem mert volna kilépni.
Az egyéni vállalkozását nem szüntette meg. Az Orient Group mellett két másik ügyfélnek is dolgozott — ugyanazoknak, akiket azokban a hosszú hónapokban szerzett, amikor körülötte szinte mindenki vesztesnek könyvelte el. A bevétele immár valóban az övé volt. Nem olyan fizetés, amelyet egyetlen aláírással el lehet venni, hanem egy saját kézzel, tisztességesen felépített munka eredménye.
Mónika végül mégis hazaköltözött. Májusban jelentette be, hogy „szeretne egy kicsit a saját lakásában lenni”. Anna segített neki összepakolni, taxit hívott, és udvariasan elbúcsúzott tőle. Gábor lekísérte az anyját a liftig, majd visszatért, megállt az előszobában, ránézett az üres fogasra, és csak ennyit mondott:
— Hát ez is megvan.
— Ez is — felelte Anna.
Aztán mindketten elnevették magukat. Nem beszélték meg előre, nem erőltették. Egyszerűen kiszakadt belőlük. Hosszú idő óta először könnyedén, feszültség nélkül, csak úgy.
Anna nem bocsátott meg az Orient Groupnak. De elengedte. A kettő nem ugyanaz — ezt most már pontosan tudta.
És a saját értékével is tisztában volt. Többé senkinek nem engedi meg, hogy lejjebb alkudja.
Egy évvel később Anna már a saját, apró irodájának tárgyalójában ült. Három hónapja bérelte ki a helyiséget Budapest belvárosában, a Károly körút közelében. Két ablaka egy csendes udvarra nézett, a sarokban élő növény állt, az ajtón pedig ott függött a táblácska a tanácsadó cége nevével.
Vele szemben egy új ügyfél foglalt helyet: fiatal férfi, ideges mozdulatokkal, dossziéval a kezében, és olyan tekintettel, amelyből látszott, már rájött, hogy bajban van, csak azt nem mérte fel, mekkorában.
— Azt mondták, ön a legjobb válságkezelési elemző a városban — kezdte bizonytalanul.
— Nem tudom, kitől hallotta ezt — válaszolta Anna. — De nézzük meg a számaikat.
Miközben átlapozta az iratokat, az asztalon fekvő telefonja halkan felvillant. Júlia írt neki: „Anna, hallottad? István eladja a céget. Azt mondja, visszavonulna. Nélküled már rég összeomlott volna az egész, ezt mindenki tudja.”
Anna elolvasta az üzenetet, félretette a készüléket, és visszatért az ügyfél kimutatásaihoz.
Nem érzett diadalt. Nem öntötte el elégtétel. Csak valami egyenletes, szilárd nyugalom maradt benne — annak az embernek a nyugalma, aki már régóta biztos talajon áll, de még pontosan emlékszik rá, milyen volt, amikor semmi nem tartotta.
Este gyalog indult haza. Átsétált a belvároson, elhaladt a könyvesbolt előtt, amelynek kirakatánál mindig megállt egy percre, aztán befordult egy csendes, lámpafényes mellékutcába. Gábor üzenetet küldött: „Vegyek valamit vacsorára?” Anna ezt írta vissza: „Kenyeret. Meg fagylaltot.” Gábor egy mosolygós jelet küldött válaszul.
Apróság volt. De az élete most már éppen ilyen apróságokból állt össze: valódi volt, saját döntésekből épült, és meg kellett szenvednie érte.
Megállt a könyvesbolt kirakata előtt, és belenézett az üvegben tükröződő arcába. Egy átlagos nő állt ott egy jó szabású kabátban. Hosszú nap után fáradtan. Saját irodával, saját ügyfelekkel, saját árral.
A sajátjával.