— Igen — bólintott Anna nyugodtan. — Mert a helyzet sem apróság. És mert pontosan tisztában vagyok azzal, mire vagyok képes. Egyébként most már maga is tudja. Hat hónapja volt rá, hogy meggyőződjön róla.
István nem válaszolt azonnal. Hosszú másodpercekig csak az ujjával kopogott az asztallapon, aztán az ablak felé fordította a tekintetét, mintha odakint találhatna valami megoldást.
— Át kell gondolnom — mondta végül.
— Természetesen — felelte Anna, és már nyúlt is a táskájáért. — Az ajánlatom a hét végéig érvényes. Utána valószínűleg nem leszek elérhető, mert egy új megbízás van kilátásban.
Nem fenyegetésnek szánta, és nem is blöffölt. Egyszerűen így volt.
Este mégis elmesélte Gábornak, mi történt. Nem azért, mintha engedélyt kellett volna kérnie tőle, hanem mert kíváncsi lett, mit szól hozzá.
Gábor végighallgatta anélkül, hogy közbevágott volna. Csak a végén kérdezte meg:
— És mit mondott?
— Azt, hogy gondolkodik rajta.
— Biztos vagy benne, hogy belemennek ezekbe a feltételekbe?
— Nem — válaszolta Anna őszintén. — De ez most nem számít.
Gábor hosszan nézte őt. Úgy, ahogy az ember néz valakire, akiről azt hiszi, régen minden vonását ismeri, aztán egyszer csak mégis észrevesz benne valamit, ami addig rejtve maradt.
A konyha felől Mónika néni hangja szűrődött be:
— Gáborkám, gyere teázni! Anna, te is gyere már, ne üldögélj ott bent egyedül!
Gábor felállt, Anna azonban még egy percig a helyén maradt. Nem csinált semmit, csak nézte az esti várost az ablakon át: a szemközti házak világító ablakait, az üvegek mögött zajló idegen életeket.
A telefonja az asztalon feküdt. Szinte biztos volt benne, hogy István nem vár péntekig.
Csütörtökön hívta. Reggel fél kilenckor.
Anna éppen egy bevásárlóközpont tisztítójában állt sorban. A kabátját vitte be, amelyet már hetek óta rendbe akart hozatni. Amikor a telefon rezegni kezdett a kezében, rápillantott a kijelzőre, felismerte a számot, és anélkül vette fel, hogy kilépett volna a sorból.
— Anna, elfogadjuk a feltételeit — szólalt meg István. A hangja kimért volt, mégis érződött benne valami szokatlan. Erőfeszítés. Annak az embernek a feszültsége, aki egész életében hozzászokott, hogy ő diktál, most viszont kénytelen igent mondani.
— Rendben — felelte Anna. — Küldjék át ma a szerződést, átnézem.
— Van benne egy pont, amit szeretnénk külön megbeszélni…
— István — szakította félbe Anna halkan, de félreérthetetlenül —, először a szerződés. Amit meg kell vitatni, azt majd akkor beszéljük meg, ha elolvastam.
Rövid csend következett.
— Jó.
Anna eltette a telefont. Közben ő került sorra. A pult mögött álló, fáradt arcú nő, akinek ceruza volt a füle mögé tűzve, átnézte a kabátot, kitöltötte az átvételi papírt, és átadta neki a szelvényt. Minden teljesen hétköznapi volt, csendes és egyszerű. Anna kilépett az utcára, egy pillanatra megállt, arcát a halvány áprilisi napfény felé fordította, aztán elindult a metróhoz.
A szerződés áttanulmányozása három órájába telt. Aprólékosan haladt végig rajta, ceruzával a kezében, minden egyes megfogalmazást megjelölve, amely gyanúsnak tűnt. Jogi diplomája nem volt, de hét évnyi szerződéses gyakorlat állt mögötte, és az a régi, makacs szokás, hogy a szépen csengő mondatoknak soha nem hitt elsőre. Két helyen talált olyan homályos részt, amelyet később bárhogyan lehetett volna értelmezni. Beleírta a módosításait, majd visszaküldte a dokumentumot.
Másnap a szerződés visszaérkezett. A javításait kivétel nélkül elfogadták.
Anna aláírta. Csak ezután engedte meg magának, hogy nagy levegőt vegyen.
Az első nap az Orient Group irodájában különös érzés volt. Ugyanazok a folyosók, ugyanaz a kávéautomata-szag a harmadik emeletről, ugyanazok az arcok — csak a tekintetek változtak meg. Júlia a könyvelésről már a liftnél a nyakába borult, és a fülébe súgta: „El sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy itt vagy.” A többiek óvatosabban köszöntek. Abban a furcsa elegyben volt bennük megkönnyebbülés és zavar, amely akkor jelenik meg az embereken, amikor visszatér valaki, aki mellett korábban nem igazán álltak ki, pedig kellett volna.
Anna nem neheztelt rájuk. Nem azért, mert olyan nemes lelkű lett volna. Egyszerűen a harag sok erőt emészt fel, neki pedig most másra kellett az energiája.
Bement a tárgyalóba, bekérette az elmúlt fél év összes kimutatását, magára zárta az ajtót, és munkához látott.
Az első hét végére összeállt előtte a kép, és egyáltalán nem volt szép. A cég elveszítette a forgótőkéje majdnem harmadát, két fontos alvállalkozó átment a konkurenciához, az adóhatóságnál pedig három megválaszolatlan megkeresés hevert. A férfi, akit a helyére vettek fel, négy hónapig bírta, aztán csendben felmondott. Botrány nélkül távozott, de maga után hagyott hibás táblázatokat és egy mappányi meg nem nyitott levelet.
Anna tervet készített. Pontosat, lépésekre bontottat, minden felesleges magyarázkodás nélkül. István az asztal túloldaláról figyelte, olyan arccal, amelyen egyszerre látszott hála és megalázottság. Nehéz párosítás volt, de jól olvasható.
— Ez tényleg megvalósítható? — kérdezte, miközben a dokumentumot nézte.
— Ha azt csinálják, ami le van írva, akkor igen — mondta Anna. — Ha közben elkezdenek belenyúlni, rögtönözni és menet közben átírni a döntéseket, akkor semmit sem garantálok.
István megértette. Némán bólintott.
Otthon közben lassan mozdultak el a dolgok. Úgy, ahogy mindig lassan változik az, ami évek alatt merevedett megszokássá.
Egyik este Gábor leült mellé a kanapéra, és minden bevezetés nélkül megszólalt:
— Figyelj, akkoriban túl sok mindent mondtam. Amikor nem volt munkád.
Anna felnézett a laptop képernyőjéről.