Az első két megbízása ajánlás útján érkezett. Kisebb cégek keresték meg, olyanok, amelyeknek szükségük volt egy külsős pénzügyi elemzőre, de nem akartak külön állást fenntartani erre. Anna többnyire belvárosi kávézókban dolgozott: tudatosan olyan helyeket választott, ahol jó volt a kávé, nem sürgették az embert, és a nap lassabban csorgott, mintha ott könnyebb lett volna gondolkodni. Máskor tárgyalásokra járt át a városon, egyik kerületből a másikba, ahol üvegfalú irodaházakban feszült, fiatal ügyvezetők várták, veszteséget mutató kimutatásokkal a hónuk alatt.
A bevétele eleinte nem volt nagy. De az övé volt.
Közben az Orient Group egyre mélyebbre süllyedt. Ez már nem is számított titoknak. Júlia néha óvatos üzeneteket küldött neki: „megint csúsznak a kifizetések”, „ma is felmondott valaki”, „István egész nap megbeszéléseken ül, borzalmasan néz ki”. Anna elolvasta ezeket, aztán elrakta a telefont. Nem érzett kárörömöt. Nem volt benne düh sem. Egyszerűen tudomásul vette, ami történik.
Biztos volt benne, hogy előbb-utóbb keresni fogják.
És azt is pontosan tudta, mit fog válaszolni.
Szerdán csörrent meg a telefonja.
Éppen egy találkozóról tartott visszafelé. Gyalog ment át a Városliget szélén, kezében papírpoharas kávét vitt, és fejben még mindig annak a kis gyártóvállalkozásnak a számain járt, amelynek a második féléves költségvetését segített rendbe rakni. A mobil megrezzent a kabátzsebében. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn. Anna megállt egy pad mellett, és felvette.
— Anna? Eszter vagyok, István titkárságáról. Azt szeretné megkérdezni, lenne-e lehetősége találkozni vele még ezen a héten.
Eszter hangjában ott volt az a finom óvatosság, amellyel az ember kényes ügyben telefonál, miközben igyekszik úgy tenni, mintha egy teljesen hétköznapi egyeztetésről lenne szó.
— Milyen témában? — kérdezte Anna higgadtan.
A vonal túlsó végén rövid csend támadt.
— Munkával kapcsolatban. István személyesen szeretné megbeszélni önnel.
Anna belekortyolt a kávéjába. A tó felé nézett; a vízen egy magányos kacsa úszott, tökéletes nyugalommal, mintha a világ minden zűrzavara kívül esne az ő illetékességén.
— Rendben. Pénteken tizenegykor. Jöjjön el a belvárosba, egy kávézóba. Átküldöm a címet.
Szándékosan nem ajánlotta fel, hogy bemegy az irodába. Ha találkozni akar vele, akkor fáradjon ő.
Otthon semmi sem változott. Mónika fasírtot sütött, közben hangosan megjegyzéseket fűzött a tévében látottakhoz. Gábor későn ért haza, némán evett, majd azonnal a telefonjába temetkezett. Anna a hálószobában ült a laptopja előtt, és úgy tett, mintha ez is csak egy átlagos este volna. Belül azonban különös, tiszta feszültség munkált benne. Nem diadalérzet volt, még csak nem is elégtétel. Inkább valamiféle nyugodt készenlét. Olyasmi, mint egy fontos vizsga előtt, amikor az ember hirtelen ráébred: mindent megtanult, amit kellett.
Gábornak nem beszélt a hívásról. Nem látta értelmét.
István pénteken pontosan tizenegykor lépett be a kávézóba. Drága kabát volt rajta, a szeme alatt sötét karikák húzódtak, és olyan mosolyt erőltetett az arcára, amelyhez szemmel láthatóan energiát kellett gyűjtenie. Megöregedett. Nem látványosan, de félreismerhetetlenül. Úgy, ahogy azok az emberek öregszenek, akik már hosszabb ideje nem alszanak rendesen.
— Anna, örülök, hogy látom — mondta, miközben kezet nyújtott. — Jól néz ki.
— Foglaljon helyet — felelte Anna felesleges udvariaskodás nélkül.
István eszpresszót kért, Anna nem rendelt semmit; az ő kávéja már ott állt előtte. A férfi néhány percig az időjárásról beszélt, arról, mennyit változott a környék, meg hogy régen járt a belvárosnak ebben a részében. Anna csendben hallgatta. Tudott várni. Hét év az ő cégénél bőven megtanította erre.
Végül István abbahagyta a kerülőutakat.
— Anna, nehéz helyzetbe kerültünk. Nem akarom szépíteni: a cég komoly válságban van. Miután ön elment, kiderült, hogy az a rendszer, amit felépített… nos, sokkal nagyobb részben támaszkodott önre, mint gondoltuk. Az új ember nem bírta el a feladatot. Két jelentős szerződést elveszítettünk, a NAV megkereséseket küldött, a beszámolókban pedig hiányosságok vannak.
Hosszan folytatta. Részletekkel, adatokkal, határidőkkel; látszott, hogy készült erre a beszélgetésre. Anna figyelt, és közben magában sorra jegyezte meg a fontos pontokat. A kép rosszabb volt, mint amire számított. Sokkal rosszabb.
— Azt szeretnénk, ha visszajönne — mondta végül István. — Pénzügyi igazgatói pozícióba. Ez előrelépés lenne, Anna. A fizetés természetesen ennek megfelelően változna.
Kimondott egy összeget.
Anna megfogta a csészéjét, és ivott egy kortyot.
— István — szólalt meg nyugodtan —, emlékszik, melyik napon bocsátottak el?
A férfi arca megrándult.
— Hát… az egy nehéz időszak volt, akkor gyors döntéseket kellett hoznunk…
— A negyedéves prémium kifizetése előtti napon — mondta Anna ugyanazzal a csendes hanggal. — Nem véletlenül történt így, ezt mindketten tudjuk. Ön is tudja, hogy én tudom. Ne vesztegessük egymás idejét.
István elhallgatott. Felemelte a csészéjét, aztán anélkül, hogy ivott volna, visszatette az asztalra. Az ablakon túl emberek mentek végig az utcán: valaki szatyrokat cipelt, más fülhallgatóval a fején sietett, megint más céltalanul nézelődött. Odakint minden a megszokott medrében folyt.
— Mit szeretne? — kérdezte végül István halkan, immár mosoly nélkül.
— Külsős tanácsadóként dolgozom — felelte Anna. — Nem alkalmazottként. Projektalapú szerződéssel, óradíjjal és külön eredménydíjjal. A feltételeim itt vannak.
Egy papírlapot csúsztatott elé az asztalon. Nyomtatott ajánlat volt, gondosan összeállítva. Előző este készítette el: röviden, tárgyilagosan, felesleges körök nélkül. Csak számok, határidők és kikötések.
István végigfutotta a sorokat. A szemöldöke alig észrevehetően megemelkedett.
— Ez… komoly összeg.